A hawaii származású Jason Momoa a Baywatch-sorozattal lett ismert, ott még borotvált szépfiúként, most viszont Arthur, az atlantiszi trónörökös szerepében megtalálta magát.
Nem csak azonosul a karakterével, teljesen odaadja magát, szerelmes is ebbe a szerepbe. Neki áll legjobban a saját szuperhős alakja (rajta kívül még Gal Gadot említhető mint Wonder Woman). A mitikus ősférfiimázs mellett eszembe juttatja Bud Spencert (aki filmes karrierje beindulása előtt úszóbajnok volt, így több párhuzam is felmerül alkatilag); az ilyen karaktert mindenki szeretni tudja, mindenki szívesen barátkozna vele, ereje mellett végtelen bizalmat sugároz.
A főhős a vízikirálynő és a földi halandó szerelméből született, miután Atlanna (Nicole Kidman) egy kényszerházasság elől menekülve partra vetődött Arthur apjának világítótornyánál.
Számkivetett, mert félvérként nem fogadják el tiszta vérű rokonai. (Atlannát a fiú születése után öt évvel visszatérésre kényszerítik a tengerbe, majd második fia, Orm születése után halálra ítélik, és szörnyek közé dobják). Nicole Kidman lubickol Arthur anyja szerepében, nagyon jól fogta meg karakterét.
A víz alatt hét királyság van, amiket Arthur féltékeny öccse, Orm (Patrick Wilson) próbál összeterelni egy emberiség elleni háborúra.
A filmnek környezetvédő üzenete is van: Orm szerint a földlakók kibocsátotta szennyezés a vízi világ számára elérte a határt. Jól látható az első támadásánál az – sajnos valószínűleg a jelenből felvett dokumentumképekkel ábrázolt – iszonyat mennyiségű hulladék, amit a tenger visszajuttatott a feladónak, lerombolva a tengerparti városokat.
A film egyébként is hiánypótló, a témával így még nem foglalkozott senki (igaz, tengeres film van bőven: Karib-tenger kalózai, Noé, Pi élete), ráadásul aktuális a klímaváltozás árnyékában.
Az egyik mellékszerepben látható William Dafoe-t először láttam pozitív szerepben, mint Vulkót, a főhős mesterét. Ez ugyanolyan nagy dobás, mint anno a szépfiú karakterbe erőltetett Hugh Grant megjelenése gonosz szerepekben a Felhőatlasz című filmben, páratlan alakítást nyújt, más filmekben hideg, cinikus arca itt manós, szamurájos.
Dolph Lundgren is jó az általa megformált viking kinézetű Nereus királyként, Méra apjaként, mint Orm szövetségese. Yahya Abdul-Mateen II igazi meglepetés a bosszúálló kalóz alakjának megformálójaként.
Az animált tengeri lények is részletesen kidolgozottak grafikailag, ezt a horrorfilmesként is ismert James Wannak köszönhetjük, végre nem éreztem e tekintetben átverve magam (mint mondjuk a Narnia krónikái kentaurjainál vagy a Jurassic Park vízi szörnyeinél).
Utoljára az Avatarnál éreztem ezt az áhítatosságot. Mindkét alkotásban jelen van a motívum, amikor a főhős népéhez a „nagy szörny” hátán tér vissza, hitelesítve királynak való alkalmasságát. Reméljük, a filmben ábrázolt valós lények (cápák, bálnák, delfinek) nem csak animációként maradnak fönn bolygónkon.
Külön kiemelendő még a Carlo Collodi Pinokkiójából vett poénos ötlet, amikor főhőseink menekülés közben egy bálna szájában bújnak meg, és utaznak tovább, hiszen Arthur képes beszélni a vízi állatokkal, még a mágikus szigonyt őrző szörnnyel is barátságot köt, mikor verekedés közben fölfedi e képességét.
Szerencsésen találkozik az Indiana Jones-filmek, 007-es ügynök-filmek, Jurassic Park-filmek, az Avatar és a régi jó pofozkodós filmek hangulata. A DC Comics feladta a leckét a műfajnak.