Kevesen részesülnek a kék madár érintéséből, kevesen képesek a Fény tündérének követésére, csak néhányról tudunk: Kosztolányi Dezső, Weöres Sándor, Pilinszky János, Dsida Jenő… Ők – bizonyára már születésük előtt – álomszép kalandokban részesülhettek.
Dsida Jenőre emlékezünk most, Erdély csodagyermekére, az angyalok citeráján játszó szellemalakra: száztizenegy évvel ezelőtt (1907) született, és nyolcvan évvel ezelőtt (1938) halt meg.
A meseforrás irányába tette meg az első lépéseket, Benedek Elek apó közli legendás lapjában, a Cimborában zsenge verseit, és később a szülővárosból, Szatmárról Kolozsvárra jövet is a kisbaconi mester ajánlólevelét melengeti a kabátja belső zsebében.
Erdély fővárosában szegődött igazán Fény tündér nyomába. Elfordul a jogtól, az irodalom lámpása kedvesebb volt neki, mint a paragrafusok labirintusa, a Pásztortűz, a Keleti Újság munkatársa lesz, és megkapja élete nagy ajándékát, Kuncz Aladár atyai barátságát.
Trianon után vagyunk Erdélyben, nincs más kiút, ki kell növeszteni a hajszálgyökereket, meg kell tanulni kopoltyúval lélegezni, nem maradt más, csak az, amit a szív, a lélek, a tiszta értelem teremt, nyelvpólyába bugyolálja a csecsemőt, a védtelen, a kiszolgáltatott, a kisebbségbe nyomorított magyarságot, zokszó, siralom nélkül vállalja művésztársaival népe sorsát, nem vonul a panaszfal alá, megcsillogtatja a Fényt, amelyet magával hozott az anyaméhből.
Szavak, jelzők, metaforák táplálják ezt a kiapadhatatlan forrást, szimbolizmussal, expresszionizmussal indul, klasszikus formákkal építi föl a legmagasabb tornyot, a poétika tornyát.
Nem menekül a természetbe, hanem inkább azt hozza be az embersűrűbe, úgy barangol Tinti kutyájával Kolozsvár határában, a Szent János-kút környékén, hogy – szép túlzással – örömódát zeng az emberi világról: „Szép a világ, gyönyörű a világ, és nincs hiba benne…” (Kóborló délután kedves kutyámmal)
Eszménye a polgár, a józan, alkotó ember, katolikus, vallásos nevelése ráadás erre a tudatra, ezért bizseregtető érzés, hogy éppen ő röpíti fel az erotika tarka madarát gyönyörű Viola-történetében. Bizony, feslett erkölcsű ez a lány, de édes, de ízes, a monostori erdőben kirándul a költővel, a cipő feltöri a lábát, sírdogál, kényeskedik emiatt.
Ennyi a történet, illetve ennyi volna, ha nem következne be a csoda, márpedig az bekövetkezik, az angyalok leborulnak a bűbájos kedves előtt, s ezzel minden szennyet, port, piszkot letörülnek a szerelemről. (Miért borultak le az angyalok Viola előtt?)
Ő írta meg egész irodalmunk legnagyobb nyelvhimnuszát
Fotó: MTI
Dsida szellős, fényzuhatagos tájain járva gyakran találkozunk az átváltozások misztériumával, ami a földön fű, fa, bokor, a legendában „fehér madonna” röppen, és a költő átlépi az átléphetetlennek hitt határt, belép a transzcendensbe: „Légy már legenda, / szelíd, világító, okos fejeddel – / megnőtt szemedből / csillagok jele csillan mostanában. / Fellegeken lépsz, / rezgő fényben, rezedák illatában.” (Légy már legenda)
Vigyázat! Hamis angyal – sziszegték róla a kommunizmus kígyói. S indexre tették legjobb műveit.
Poeta angelicus, mondjuk róla most, letisztultan, higgadtan egy évszázaddal későbbi időből, s naponta fedezzük föl míves költészetében, cizellált verssoraiban Krőzus kincseit.
S nem csak a lélek és a szellem szárnyalása miatt! Térdig, derékig, nyakig benne volt kora valóságában, fehér izzásban élte az erdélyi magyar sorsot, látta a legnagyobb kísértetet, a romlás Gorgó-arcát, s megírta egész irodalmunk legnagyobb nyelvhimnuszát. A Psalmus Hungaricus ma már szent szövegnek számít, külön életre kelt a csodálatos poéma több részlete:
„Epévé változzék a víz, mit lenyelek, / ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget / üssenek át, / mikor nem téged emleget! / Hunyjon ki két szemem világa, / mikor nem rád tekint, / népem, te szent, te kárhozott, te drága!”
Nem tud olyan racionális, olyan prózai, olyan pragmatikus világ ránk köszönteni, hogy ne rázna csontvelőig ez a csodálatos alkotás.
Sírfelirata miatt örök dialógusban élünk vele, hiába költözött el közülünk korán, fiatalon, 31 éves korában: „Megtettem mindent, amit megtehettem, / kinek tartoztam, mindent megfizettem. / Elengedem mindenki tartozását, / felejtsd el arcom romló földi mását.” (Sírfelirat)
A tagadás itt a hűség szava. Nem felejtjük el!
Új Dsida-monográfia
Tárt kapukhoz fényösvény viszen című, a ma 80 éve elhunyt Dsida Jenő költészetét és műfordításait új szempontú elemzésekkel megközelítő monografikus összefoglalását a Kabán Annamária–Mózes Huba szerzőpáros június 10-én, vasárnap 12 és 13 óra között dedikálja a Vörösmarty téren, az Orpheusz Kiadó 87-es sátránál.
