Az emberi elkámpicsorodás csak emberésszel értelmezhető nyomorúságának olyan frappánsan ironikus, mégis szeretetteljes leírása ez, amilyet nem nagyon olvashattunk más tollából. Hiszen józan állati ésszel mi más oka is lehetne az „emberízű” (ahogy a tökélyt megvalósító egyik novellájában, A krokodilus történetében fogalmazna az öreg krokodil) nyavalygásnak, mint egy tüske a talpban?
Mert a dzsungel fia nem nyavalyog. Nem nyavalyog a férfivá serdülő Maugli. És nem nyavalyog az angol úriember sem. Csak hűvös nyugalommal (de azért jóindulatú odafordulással) szemléli a dolgokat, és egy mások számára szinte érthetetlen etikai kódex szerint éli az életét. A Vadon Törvénye ugyanis olyan szabályok gyűjteménye, amelyben hol a becsületesség, hol pedig a kifinomultan agresszív magatartás vésetik kőbe (esetleg lenyúzott tigrisbőrbe). A könyv pozitív hősei igencsak emlékeztetnek egy udvarias, de konokul következetes angol gentlemanre: „Bátor ssszív ésssz udvariasssz nyelv”, dicséri meg Ká, a kígyó Mauglit (Benedek Marcell kitűnő fordításában idézem); „A Vadon Törvényének szépségei közé tartozik az is, hogy a büntetés minden rovást eltöröl. Utána nincs többé korholás.”; „Jó vadászatot! – mondta Maugli, aki udvariasságától és késétől egyformán nem vált meg soha.” Vagy egy másik példa – A királynő szolgái című novella elbeszélője ért ugyan az állatok nyelvén, ám ezt a kutyája, Vixen nem tudhatja meg: „Sohasem árultam el neki, hogy értem az állatok beszédjét, különben nagyon is bizalmaskodni kezdett volna.”
Engedjenek meg még egy példát (és egy párhuzamot is): miután Maugli – önszántából – először megy az emberek közé, így elmélkedik a szerző: „Erősen bosszantották a falubeli gyerekek is. Szerencsére a Vadon Törvénye megtanította arra, hogy a nyugalmát megőrizze, mert a vadonban az élet és az étel egyaránt a nyugalom megőrzésétől függ.” Vessük össze ezt Howard Fast Spartacus című regényének egy mondatával: „Ez volt a legnehezebb – körültekintőnek lenni, és nem megdühödni. Ira est mors. Azok, akik megdühödtek az arénában – meghaltak.” Ira est mors; wrath is death; a harag halál – ezek mind egy irányba mutató erkölcsi parancsolatok, amelyek leginkább egy, a gyarmatokon méltóságteljesen viselkedni igyekvő és tudó angol úriemberre jellemzőek. Persze éppen ezekért a dolgokért vitatott is az 1907-ben Nobel-díjjal kitüntetett Kipling szerepe és jelentősége az angol irodalomban: George Orwell például egyenesen a „brit imperializmus prófétájaként” emlegeti, és aki akarja, akár így is olvashatja a műveit. Előítéletesként és militaristaként is értelmezték, bár ezt a képet eléggé árnyalja másik kiváló regényének, a Kimnek például a következő mondata: „Az apja ugyan vagyonos volt, a gyermek mégis az utcagyerekekkel játszott. India az egyetlen valóban demokratikus állam a világon.” Kipling írásait tanulmányozva nekem úgy tűnik, hogy inkább megjelenítette és leírta a fenti negatívumokat, mintsem megvalósította őket – de az irodalmi érték szempontjából ennek nincs is túl nagy jelentősége: mert amit alkotott, az magas irodalom.
A dzsungel könyve, ez a komoran fenséges mű (amelynek nagyszerű szépségét semmilyen feldolgozás nem tudja visszaadni, még a jópofa Disney-rajzfilm sem – nem is értem, hogy lett belőle gyerekkönyv), a Kim című kötet, amelyiknél izgalmasabb, tanulságosabb és bölcsebb „road movie”-t, mester és tanítvány-, illetve fejlődésregényt ritkán olvas az ember (persze itt is találhatunk olyan mondatokat, amelyeket kevés rosszindulattal kifogásolhatónak kiálthatnánk ki – „A bőbeszédű asszonyok férjeire nagy jutalom vár a következő életükben.”; „Meglehet, hogy ebben a hatalmas Indiában éltek előttünk is bölcs férfiak, talán hárman-négyen is.” –, de inkább élvezzük, amit olvasunk, és ne izzadjunk a kákán is csomót keresve), vagy a novellái és vicces meséi, amelyek egyenként is kis gyöngyszemek (a Purun Bagát csodája kötelező olvasmány!), olyan élvezeti értéket képviselnek, amilyenért mi, intelligens és gyönyörködve olvasó emberek annak idején olvasni kezdtünk. (Hogy ismét A dzsungel könyvéből citáljak ideillő mondatot: „Egy vérből valók vagyunk, ti meg én – mondta el Maugli gyorsan a kígyók kiáltását.”)
Igazi nagy mesélővel van tehát dolgunk, aki, úgy látszik, mindent tud az életről, az újjászületésről, az örök körforgásról, a politikáról, de az emberi természetről is; ismeri a posztmodern trükköket (amikor A dzsungel könyvében egy oldalon keresztül sorolja fel, hogy mik történtek Mauglival, amiket most nem mesél el – miközben éppen elmeséli őket; „mindezt sohasem fogjátok meghallani” –, az maga a posztmodern tökély), tudja, hogyan kell megengedni, hogy mások adakozással és jótékonykodással „érdemre tegyenek szert”, kiváló költő, műveiben végre pozitív szereplő a szerencsétlen farkas, néha bizseregtetően kétértelmű, és… és hát így csinálja az irodalmat: „Hátrarúgott egy vályogfal felé; az összegörnyedt ettől a rúgástól és sárga sárrá olvadt szét a zuhogó esőben.”