Mert hát miféle kötet ez? Az is beletelik pár pillanatba, míg fölfogom, hogy a borítón délcegen röpülő gólya fölött azok a viharbugyi-zöld légörvények nem légörvények, hanem számok: 6–106, vagyis a kötet címe. A szerepek, jelmezek, maszkok rétegzettsége költő és illusztrátor esetében is olyan gazdag, mint a borító világtérképének színvilága. Privát világ privát térképe ez, amin a Maros és az Oklahoma a Nílusba torkollik, a Balaton mellett barnamedve álmodik, és a krokodil azon gondolkodik, Noé bárkáját vagy a gőzmozdonyt válassza-e.
A költőről mint váteszről, mindenható lírai énről, setétségben égő fáklyáról sokféle képünk van. Esetünkben a mindenkori clown, a szomorú bohóc, a Kharón maszkját viselő harlekin képét kell látnunk, ki megteszi nekünk azt a szívességet, hogy nem megy át helyettünk a János vitéz-i értelemben összerántott téridejű világtérkép egyik folyóján sem. Csupán megmutatja, milyen is az, mikor valaki átment – legalábbis a hátsó borító fülszövege szerint Carbonaro halott. E kötetnél színesebb halotti maszkja csak fáraóknak volt.
Hősi halottunk, csintalan házimanónk, státusánál fogva felségsértő vicceiért lefejezhetetlen udvari bolondunk önfeledten marháskodik a nyelvvel. Nyilván nem teremt ezzel sem stílust, sem iskolát, ahogyan nem teremtett Tandori, Parti Nagy, Tamkó Sirató sem, egyszerűen csak voltak elég szemfülesek észrevenni, majd voltak elég bátrak hasznosítani a tényt, hogy a logosznak nemcsak hatalma és ereje, hanem humora is van.
Carbonaro versei, szösszenetei megengedően levegősek, ritka szövésűek, át lehet lebegni köztük, ahogyan az illusztrációk is teljesen esetlegesen lebegnek át meg át a lapokon, mintha az aranymetszéssel akarnák ijesztgetni a sokszor szintén igen játékosan tördelt szöveget (a tervvel és tipográfiával Kopacz Attila az alkotók valódi játszótársa).
A bohóc, a bolond erénye, hogy általános. Mert ugyan ki ne tudná leírni, hogy a törvényt szablya szabja át? Ugyan kinek nem jutott már eszébe ez a szóvicceknek is a legalján kacsintgató verbárium? A textuális mező akkor kezdi el bennünk magától értetődőségén túlmutató működését, amint felismerjük annak mindnyájunkra vonatkozó létfájdalmát. Igen, bárki leírhatja: Itt van azonban a záróra, éjszaka borul Szárszóra. Bárkinek eszébe juthat ilyesmi, akibe minimális íráskészség szorult, bárkinek támadhatnak efféle asszociációi, aki minimális olvasottsággal rendelkezik. Pontosan ez Carbonaro üzenete: te is tudod. Te is megteheted. Csináld! Nem az a lényeg, hogy nekem van kötetem. Ez csak ürügy arra, hogy a te életed is élhetőbbé tegyem azáltal, hogy tudatom veled: fanyar vicceidnek, mikkel létezésed keserűségét mentegetni próbálod, létjogosultságuk van. A legócskább szóvicceknek is, miket az eurokonform falansztervalóság lánctalpai alatt lassan szétmorzsolódó vasúti restikben szórtál süket hallgatóságodnak, létjogosultságuk, sőt, létkötelezettségük van, mert Valaki lélegzik bennük. Igen, amire a restivel utalok, az egy ma már egyre nehezebben értelmezhető, inkább szellemi, mint földrajzi körülhatároltság: a kelet-európaiság vagy kelet-közép-európaiság. Egyfajta tranzitállapot, a mindenhol turista, mindenhol bevándorló, mindenhol kivándorló, mindenhol vendég deklasszált egzisztencia állapota Malájföldtől Kazahsztánon át a Purgatóriumig.
Ha nem bírjuk elviselni az olvasást műfaji besorolás nélkül, használjuk bátran a pikareszk műfaját. Mert itt bizony az egész világot bejárjuk. És a kötet lapjain megejtett bujdosásunk, szegénylegénykedésünk, kalandozásunk, világjárásunk közben lassan a cím is értelmet nyer. 6–106. Élőknek és holtaknak élőktől és holtaktól.
Van itt aztán fejfa, / ejha, mondom, ejha! – mondja Carbonaro halotti maszkja mögül Szőcs Géza, és ellovagol az apokalipszis plüss hintalován Jánosi Andrea kötetet záró grafikájába. Ellovagol, mint egy táncos-komikus, akinek csak színre lépése után jutott eszébe, hogy ő tulajdonképpen egy danse macabre jelenet statisztája, de a kellékes elfelejtette neki odaadni a csontvázat, így cilinderét markolja jobb híján, és úgy csinál, mintha.
Jánosi Andrea azonban nem volna méltó játszótárs, ha képének főszereplője nem visszafelé, a kötet eleje felé lovagolna. Ugyan, kérem! Félreértés volt! Folytassuk a játékot, hölgyeim és uraim! Ez nem személyes ügy, kérem. Ez csak lírai szöveg. Nem is rólunk van szó, kérem. Csak a nyelvről.
A nyelv, melyet a földlakók szíve megtanult, / nem más, mint amit Isten… amit az Isten valamért… / azt tanulták meg, amit Isten elfelejtett.
Van fülünk, tehát halljuk a nyelvet. Csak azt nem tudjuk eldönteni, hogy a magára hagyott gyermek kezében csörgő csörgőben gumimacik vagy csontszilánkok zörögnek-e.
Carbonaro: 6–106, Occident Média Kft., Arad, 2015.