Rejtő Jenő azon kevés magyar írók egyike, akivel élete során – és annak igen zsenge korszakában – mindenki találkozik. Ha másként nem (primer szövegélmény egyre kevesebbeknek jut, ugye), a róla keringő legendákkal. Hogy 1943. január 1-jén, halála napján azt mondta volna: „Ez az év is jól kezdődik.” Hogy megjárta a légiót. Hogy kávéházban írt, és kéziratlapokkal, sőt kéziratcsíkokkal fizetett a kávéért, amivel aztán a szivarosfiú szaladt a kiadóba, ahol gondosan hozzáragasztották a korábbi terméshez: így készült el a kézirat. És így tovább.
Thuróczy Gergely A megtalált tragédia című, Rejtő Jenő emlékére alcímű, rendkívül alapos könyvében ezeket a legendákat mind lebontja. Ahogy az első mondatban ő maga így fogalmaz: „Rejtő Jenőről rengeteg sztori forog közszájon, ám a legtöbbet nem támasztja alá tényanyag – úgyszólván nincs is életrajza, csupán legendáriuma”. Végül olyan mértékben dokumentált, súlyos könyv született, amely megkerülhetetlen alapműve lesz a Rejtő Jenőről folyó diskurzusoknak mind az olvasók, mind pedig a szakirodalom köreiben.
A legtöbb részletre kiterjedő, de közben végig izgalmas kötetből tényleg minden kiderül, amit csak Rejtő Jenőről tudni érdemes: kezdve a nőkhöz való viszonyától (kedvenc mondatom a témában: „Bözsi már 2 napja megjött. 8-kor voltam fent nála, csókolództunk, veszekedtünk, és legépelte egy csomó versemet”), egészen a korai életének dokumentumain és későbbi életének tényanyagán keresztül (amelyekből kiderül, mennyit dolgozott, hogyan kergették a halálba, és milyen elképesztő memóriával rendelkezett: „Jenő esetében – szintén sakkozott, ha nem is versenyszerűen – egyebek közt József Attilával a Japánban – pedig az elképesztő memóriakapacitás érdemel figyelmet – mnemotechnikai bravúrok: akár száz, tetszőlegesen bemondott szó visszamondása, első olvasásra megjegyezte a telefonkönyv oldalnyi adatsorát stb.”), egészen a tudatosan épített imázsig (miszerint megjárta a légiót), és a számtalanszor idézett Sír (a) felirat című szövegig: „Ki itt nyugtalankodik csendesen, / Író volt és elköltözött az élők sorába. / Halt harminchat évig, élt néhány napot, / S ha gondolkodott, csak álmodott / Néhány lapot. S mikor kinevették: / Azt hitte, hogy kacagtatott. / Most itt fekszik e nehéz / Temetői hant alatt, / Zöld koponyáján kiüt a csíra / És azt álmodja, hogy él. / Szegény. Béke hangjaira! / Ámen.”
De szó esik arról is, mennyire tisztában volt Rejtő a saját értékeivel, és értő elemzést olvashatunk mindegyik könyvéről, s ennek alapján az a kép körvonalazódik, amit mindig is sejtettünk: zseniális alkotóval van dolgunk, akit az élete olyan könyvek írására kényszerített, amelyek nem feltétlenül voltak méltók a képességeihez. Külön figyelmet érdemel, hogy mennyit vitatkozik a kiadóival (különösen a legtöbb könyvét megjelentető Novával), akik a humort mindig igyekeztek kinyesegetni a könyvekből, és egyáltalán: próbálták arra kényszeríteni a szerzőt, hogy ő is „tizenkettő egy tucat” legyen. Kényszerből adta el magát, és közben mindvégig tudta, milyen képességei vannak, tudta, mennyire kilóg a korszak gombaként tenyésző ponyvaírói közül – ez lehetett (egyik) tragédiája is.
A kötet közreadja Rejtő Jenő eddig nem olvasható írásait, verseket, cikkeket és novellákat. A novellák közül az első, a Kísérleti nyulak – jóllehet a klasszikus, álom révén megvalósuló szerepfelcserélő szüzsét alkalmazza – hátborzongató írás, Edgar Allan Poe-novellaként is megállná a helyét, csak hogy egyet említsek. Gazdag illusztrációanyag teszi teljessé a képet, és az elmúlt évtizedekben kiadott Rejtő-könyvek számát tekintve szinte lehetetlen feladatként megvalósuló bibliográfiákat olvashatunk, miközben az életrajzkutatás nehézségei is megjelennek.
Nemcsak a szerző, hanem a korszak életéről is képet kapunk, és az a csodálatos, hogy a könyvek sem veszítenek a varázsukból azáltal, hogy a szerző köré font legendárium lefoszlik róluk, pedig tudunk olyan esetről, amikor a megírás körülményeinek filológusi feltárása befolyásolja az olvasói örömöt: itt ilyesmi nem történik.
A rejtői munkásság előzményeinek taglalása közepette örömmel fedeztem fel kedvenc könyveimet és szerzőimet (Karinthy Frigyest, aki barátja és mentora volt, Heltai Jenőt, akinek Jaguár című könyve mintegy előképe volt Rejtő munkáinak, Gárdonyi Géza Göre Gáborát vagy az Egy komisz kölök naplója című kötetet, amelyik Fülig Jimmyhez hasonlóan a rontott helyesírásból és fogalmazási képességből fakadó komikummal nevetteti meg az olvasóit), és az élet- (meg halál-) anyag is – meglehetősen gazdag.
Én például a következő néhány sorban leírt jelenséggel tudom azonosítani Rejtő Jenőt, a nagy nevettetőt, és meggyőződésem, hogy jobban hozzátartozik – immár – az imidzséhez (nálam legalábbis), mint a légió, a halálon való viccelődés vagy a kéziratcsíkokkal való fizetés: „És hogy egy kevésbé ismert Rejtő-legendát említsünk, melynek lehet valóságalapja: sportsérülései következtében részleges arcizombénulása volt, nem tudott nevetni – a fotókon sem látjuk mosolyogni. Ennek következtében, ha társaságban ontotta magából a poénokat, szellemességeket, mindezt rezzenéstelen mimikával tette, ami még inkább erősítette a hatást…”
Thuróczy Gergely: A megtalált tragédia. Rejtő Jenő emlékére.
Szépmíves Könyvek – Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2016.