Az Árvai család három generációját bemutató trilógia harmadik kötete az Amerikából valami egészen különös, a szülő- és termőföld iránti vonzódás letéteményeseként Magyarországra hazatelepülő Árvai Steve életének és megpróbáltatásainak bemutatását tűzte ki célul, és derekasan teljesíti is ezt, hasonlóan az első (Ondrok gödre) kötethez, amelyben a századfordulón Szajlán élő földműves ősök életét mutatja be a szerző és a második kötethez (Kaliforniai fürj), amely a XX. század elején Amerikába kitelepülő második generáció külhoni kalandjainak és életének foglalata.
Árvai Steve (aki itthon is igyekszik megőrizni nevét, még jobban összezavarva ezzel az identitása kérdésében megnyugtató megoldásra törekvő falustársait) miután autószerelőként a nagy gazdasági válság miatt elveszíti a munkáját és megélhetését, plusz átmegy egy keserű magánéleti válságon, visszatér ősei földjére, elfoglalja az apja által hátrahagyott házat és földeket, és fogadott, vagy inkább rá maradt fiával, Georgie-val megpróbál a korabeli Magyarországon boldogulni.
Keservesen kínlódik, hiszen a legrosszabbkor érkezik, Magyarország a második világháború küszöbén áll, majd belép a háborúba; Steve végigcsinálja ezt a pár évet, előtte és közben is földet vásárol, traktort vesz, szívét-lelkét beleteszi a gyarapodásért vívott harcba, de jön az elvesztett világháború, vagyonos amerikás magyarként az ókontri (azaz az óhaza) kuláklistára helyezi, börtönben gyötrik, mindenét elveszik, de a föld szeretete akkor is erőt ad neki ahhoz, hogy tovább dolgozzon.
Megnősül, gyermeke születik, majd jön ’56, ezt követően sok gyötrődés után úgy dönt, hogy mégis feladja a több mint húszévnyi küzdelemmel megteremtett körülményeit és családjával átszökik Ausztriába, hogy onnan visszamenjen Amerikába. Mintha egy eltékozolt életet látnánk, egy olyan eltékozolt életet, amelyet nem az emberi gyarlóság rontott el (hiszen Árvainál kevés céltudatosabb, okosabban tervező, élő és megvalósító embert és regényhőst ismerünk), hanem akarata ellenére a kiszámíthatatlan és vakon gördülő történelem kerekei alá kerül – a német és az orosz katonák fosztogatását és kínzásait éppen úgy végig kell néznie és túl kell élnie, mint a helyi kiskirályok és hivatalok packázásait, amit amerikai eszével és neveltetésével eleinte fel sem bír fogni, de aztán hamar megtanulja, mennyi a „paraszt” becsülete a korabeli társadalomban.
A didaktikusan ki nem mondott túlélés könyve ez, annak ábrázolása, hogy minden nehézség ellenére az egyetlen emberhez méltó dolog végigcsinálni az életet – ez a már-már madáchi üzenet így jelenik meg a könyvben, amikor a teherautóban kuporgó Steve az osztrák határ felé menet gondolkodik.
„– Hát akkor hiába volt minden? – szegezte magának a kérdést. Hiába gyött az ókontriba? Hiába vette át az apai örökséget, és szerzett hozzá? Hiába dolgozott, küzdött, törte magát majd húsz éven át? Nem. Elveszít mindent, amit munkával elért, de nem csak munka volt, vesződés. Közben volt más is, volt kielégülés, öröm is. És az öröm soha nincs hiába, erőt ad, éltet. A legfontosabb, a legtöbb, amiben embernek a földi világban része lehet.”
És mindez ugyanazzal a szerzőt jellemző nyelvi virtuozitással, aprólékos, már-már ijesztő minuciózussággal és hihetetlen pontos, ugyanakkor gyönyörű, gazdag nyelvezettel van elbeszélve, amelyet már kétszer is felemlegettem itt a korábbi kötetek kapcsán. Találomra felütöm a könyvet és mutatok egy fél bekezdést, Árvai Steve iskolás fiának élményeiről, hogy lássák önök is, miről beszélek: „Már jól bent járt az új anyagban, amikor felpattant az ajtó, és az igazgató lépett be.
A kezével jelezte a tanulóknak, hogy maradjanak ülve. Íratlan szabály volt, hogy ha bejön ő, a felesége, a tanítónő vagy valaki idegen, felállással fogadják. Ez annyira beléjük rögződött, hogy a jelzés ellenére felpattantak, de aztán leültek, mielőtt még a tanítónő leülést vezényelt volna, bár az is a regulához tartozott, hogy nem lehetett csak úgy, engedély nélkül leülni.” Ebben a kis jelenetben rengeteg erény megmutatkozik: a pontos, végiggondolt, tökéletesen bemutatott és megfogalmazott sűrűség, a mesteri prózai tudás.
Ami pedig a recenzióm elején ígért kifogást illeti: az egyszeri olvasó, aki végiggyönyörködte magát a két előző köteten meg ennek a kötetnek a jó részén, és elégedett csettintéssel élvezte a szélesen hömpölygő prózát és prózanyelvet, a nagy ívű történetet és a minden részletre kiterjedő történetmesélés összes szépségét, nos, ez az olvasó úgy érzi, hogy ennek a kötetnek az utolsó fejezetei kicsit túl hamar és túl vázlatosan érnek véget.
Mintha a szerző látta volna a befejezés lehetőségét és elcsábult volna, sietni kezdett volna feléje, így áldozatul esett néhány jellegzetesség, amelyek a trilógia erősségét adják. De az is lehet, hogy nem a szerző sietett, hanem csupán az olvasó érzi úgy, hogy túl hamar vége lett a könyvnek, hiszen szívesen olvasta volna tovább, akár több száz oldalon keresztül is az egyik legnagyobb magyar regényt.
Oravecz Imre: A rög gyermekei III. Ókontri. Magvető Kiadó, Budapest, 2018.