– Amikor ezzel a tíz kitűnő népzenésszel játszom, azt mondják, hogy Atilla, hát ez nem igaz, ami belőled jön, az tiszta Ázsia! Még ha keleties zenei fordulatoknak is tűnnek, szerintem nem azok, mert ma már a tiszta magyar népzene hat keletiesnek – mondta Grandpierre Atilla.
A kelet iránti vonzódása még gyermekkorából ered, Édesapja, Grandpierre K. Endre író őstörténettel is foglalkozott, de benne csak később tudatosult, hogy az ősi kapcsolatok milyen rejtélyes módon élnek tovább benne:
– Az Aláírhatatlan történelem című számunk kezdődallamának szoros ázsiai párhuzamát húsz évvel e dal születése után fedeztem fel az MTA Zenetudományi Intézetben talált egyik lemezen. Jó néhány olyan zenét pedig álomban éltem át, és később derült ki ezek ázsiai megfelelője. Egy Ázsiában zajló álmomban a tűz körül táncoltunk, énekeltünk, egyre fokozódott a hangulat, erre fölébredtem, rögtön elővettem a diktafont, mert mindig van az éjjeliszekrényemen, és ebből született a Tündértánc zenéje.
Amikor Szibériából meglátogattak azzal, hogy azt hallották, sámánzenét játszom, ezt a felvételt mutattam meg az illetőnek, aki, miután meghallgatta, elsápadt, és egy olyan lemezzel ajándékozott meg, ami 95 százalékban megegyezett a dalommal. A szaka nép olyan népzenéje volt, amely régi, ősi szakrális zene, csak hagyományos alkalmakkor szabad előadni – emlékezik vissza Grandpierre Atilla.
Hat év telt el a zenekar legutóbbi albuma óta. Az Örömtüzek a világ tetején-t a Kolosy téri koncertjükön és az A38 hajón vették fel.
– Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen irányba fejlődjünk a zeneszerzéssel a Csillaglovaglás lélekutazásai után. Úgy látom, a legjobb út az, amelyik az életöröm, életenergia, őserő telje felé vezet, így ezen az úton kellett továbblépnem. Sikerült! Ezen a lemezen nyolc felvillanyozó dal hallható, tele az élet legyőzhetetlen erejével. A kilencedik, a Tündérvilág pedig a csend határán táncol, és úgy ad teljes drámai katarzist – avat be a részletekbe a zeneszerző.
„A legjobb út az, amelyik az életöröm felé vezet”
A Vágtázó Csodaszarvas zenéjét szokás világzeneként beskatulyázni. De ezzel Grandpierre nem ért egyet.
– Őserejű népzenének nevezem, mert nem olyan, mint a nyugati ízlésvilághoz igazított zenefelfogás, hanem zabolátlan, nem rendeli alá magát a begyepesedett zenei elvárásoknak, az érzés hajtja, az ösztön. Az volt a tervem, hogy akusztikus népi hangszereken őserejű népi zenét játsszak olyan emberekkel, akik élnek-halnak ezért a zenéért. Ez nem az, amit világzene alatt értenek, annál sokkal mélyebb.
Az én zenei érzékem összefügg a zenének bartóki szerveződési elveivel, miszerint különleges, tiszta tudatállapotban születik, minden külső hatás nélkül és természeti erő hajtja az alkotóösztönt. Megérzem, ki tudom választani az ősi eurázsiai zenék közül, melyik az, ami bennem él, ami megindít valamit – mondta a zenekarvezető.
Előtte mindezt elektromosan is kipróbálták a Vágtázó Halottkémek (VHK) nevű zenekarral, amelyet 1975-ben alapítottak, és zajos nyugati sikereik is voltak. Grandpierre 16 évesen hallott a Tánczenei koktélban egy dalt, a kászonújfalusi kanásztáncot, amit elektromos gitárral adtak elő, ekkor felkiáltott, hogy ez az! De a hunokról, magyar hitvilágról és az életösztönről éneklő zenekar szúrta a rendszer szemét.
– Mi sem örültünk nekik. Időnként találkoztam a titkosrendőrökkel, lépten-nyomon megakadályozták a koncertjeinket, a klubok nem kis kockázatot vállaltak, ha meghívtak. ’78-ban felléptünk az Ezres Klubban, egy kis dzsesszklubban, amiből országos botrány lett. Rengetegen tomboltak, óriási tömeg volt, húsz perc után leállították a rendezők, az egyetem párttitkárát pedig kirúgták. Mi olyan zenét játszunk, amitől az egekig csap fel az élet vágya! – zárta a beszélgetést Grandpierre Atilla.
