– Hogyan lesz egy villamos-üzemmérnökből címeralkotó?
– 1970-ben jelentkeztem a művészettörténet szakra, de helyhiányra hivatkozva elutasítottak. Ezért 1973-ban villamos-üzemmérnöki diplomát szereztem, és tervezőmérnökként dolgoztam. Kobzos Kiss Tamás énekmondó – aki akkor még vegyészként dolgozott a Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központban – közbenjárt az érdekemben, és műtárgyvédelmi mérnökként tevékenykedtem tovább. Ez 1978-ban volt, akkor hozták haza a magyar koronázási jelvényeket és a koronázási palástot, engem pedig megbíztak a tárgyak környezetének műszeres vizsgálatával. Azóta jobban érdekelnek a jelképek és címerek, elkezdtem képezni magam. A rendszerváltás után a települések és egyéb egyházi és világi közösségek saját jelképeket szerettek volna, így hát nekifogtam a címerkészítésnek.
– Mikor tervezte az első címert?
– 1997-ben, Sárisápnak. Azelőtt egy grafikus barátommal közösen készítettük elő néhány település címerét, ezután, a heraldika szigorú szabályaira ügyelve, már a tervezést is én végeztem. Azóta Kárpát-medence-szerte közel kétszáz egyházi és világi vonatkozású címert terveztem. A legmegtisztelőbb felkérést 2000-ben kaptam a Magyar Reformátusok Világszövetsége és a Dunamelléki Református Egyházkerület vezetőségétől: hogy tervezzek címert azoknak az egyháztesteknek, amelyeknek még nem volt jelképük. A Tiszántúli, a Dunántúli, a Tiszáninneni, a Szlovákiai, a Kárpátaljai, a Szerbiai, a Horvátországi, Nyugat-európai, a két Amerikai és Ausztráliai, valamint az egyesült Magyar Református Egyház címere is az én munkám.
– Jelképművésznek nevezi magát. Ez különös meghatározás.
– Azért hívom magamat jelképművésznek, mert ezzel a megnevezéssel nem sértem meg a diplomával rendelkező grafikusművészeket, a heraldikusokat és történészeket sem.
– Nemrég jelent meg Címerekkel írt történelem című könyve. Ebben érdekes dologra vállalkozott.
– Kiss András, egy magánkiadó keresett meg azzal az ötlettel, hogy az elszakított ország- és nemzetrészeket virtuálisan úgy egyesíthetjük az anyaországgal, ha elkészítem a jelképeiket. A Szent Koronát azért helyeztem mindegyik címerpajzsra, hogy a közösségeiket az oltalmába helyezzem. A második, bővített kiadású könyvem tartalmazza a trianoni diktátum által elszakított 32 ország- és nemzetrész címerét és leírásaikat, kiegészítő tanulmányokkal és térképekkel.
– Más esetben hogyan készül egy címer? Kik keresik meg?
– Terveztem egyházaknak, gyülekezeteknek, településeknek, kisebb közösségeknek, óvodáknak és egyetemeknek is. Ha településről van szó, akkor a polgármesterrel, a jegyzővel, a helytörténetben jártas kutatóval tanácskozom. Elmondják, hogy mit szeretnének megjeleníteni a címerben, s én tájékoztatom őket arról, hogy a heraldika szabályai szerint mit lehet és mit nem. Általában két változatot készítek, és ezek közül választanak. Minden egyes címerhez és zászlóhoz tanulmányt is írok, amelyben részletesen elemzem a jelképeket is.
– Támadták valaha a munkája miatt?
– Tizenöt évvel ezelőtt kitiltottak Szlovákiából, mert az ottani kollégák szerint magyar címereket terveztem. Az egyik címertervezetnél erősen kifogásolták az árpádsávos megjelenítést, holott ez Besztercebánya hivatalos címerében is szerepel. Ekkor kezdtem ahhoz a cselhez folyamodni, hogy nem a településnek, hanem az egyházközségek részére tervezem meg a jelképeket. Ezek autonóm közösségek, az állami hatóságok nem szólhatnak bele a folyamatba. Így hát az egyházközségek jelképei megegyeznek a település közösségének címerével.
– Mostanában mit tervezett?
– A Szent László-év ötletgazdája, Okos Márton felkért, hogy tervezzem meg az ikerjelképeket és az emlékzászlót. Ezt februárban avatták fel Győrben, Veress András megyés püspök és Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát jelenlétében. A legújabb címert és zászlót az Árpád-házi Szent Erzsébet Katolikus Gimnáziumnak terveztem, ezt május 28-án avatják fel Gyimesfelsőlokon, kicsengetéskor.
– Magánemberek is megkeresik önt?
– Igen. Kérik, hogy alkossam újra elpusztult vagy elveszett családi címerüket. De olyan újgazdag személyek is, akik saját családi címerük elkészítését kérték. Minden esetben felvilágosítottam őket, hogy történelmünk során címeradományozási joggal a mindenkori magyar királyok és az erdélyi fejedelmek rendelkeztek. Címert nem tervezhetek nekik, de címerpajzsba formált jelképet igen. Csakhogy ez hivatalosan nem címer.
– Jelmondata az, hogy nemcsak nyelvében, hanem jelképeiben is él a nemzet.
– Az 1980-as években Debrecenben, az anyanyelvi táborban találkoztam olyan másod- és harmadgenerációs, Kanadából és az Egyesült Államokból érkezett fiatalokkal, akik azért jöttek Magyarországra, hogy megtanulják őseik anyanyelvét. Mindegyikük öltözékén viselte az akkor még tiltott, szent koronás nemzeti címert. Megkérdeztem tőlük, hogy ha már őseik nyelvét nem ismerik, miért viselik a tiltott címert? Frappánsan azt válaszolták, hogy az angolok megtiltották az íreknek, hogy az ősi gael nyelvet beszéljék, mégis erősíti önazonosságukat a címerükben lévő ír hárfa. Ezért fontosak a jelképek.