Garas Klára úgy véli, hogy a Szépművészeti megkerülhetetlen pont Európa térképén, a kontinens egyik legnagyszerűbb múzeuma, igen jól feldolgozott anyaggal, a világhálón pedig csak korlátolt tudáshoz jutunk hozzá: sokszor a dogmává döngölt adatokat is érdemes ellenőrizni, és megtalálni azt, amiről még senki sem tud.
Garas Klára művészettörténész, akadémikus, a Szépművészeti Múzeum nyugalmazott főigazgatója.
A Polgári Magyarországért Egyesület legutóbbi, Műkincsek, kalandok, tudomány címmel rendezett kulturális szalonestjén Garas Klára – a nemzetközi tudományosságban is elismert művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum volt főigazgatója – emlékezett vissza és beszélt hosszú és kalandos életéről. A legidősebb akadémikus pályafutása még korántsem ért véget: mai napig kutatja, próbálja megoldani a régi művészettörténeti rejtélyeket.
Garas Klára 1919-ben született, mérnökcsaládban nőtt fel, és 13 évesen bejelentette a szüleinek, hogy művészettörténész lesz. 1941-ben summa cum laude doktorált a Pázmány Péter Tudományegyetemen, a magyarországi barokk és a 16–18. századi európai festészet avatott kutatójává vált, többek között felismerte, hogy a schönbrunni Kék lépcsőház mennyezetfestménye Sebastiano Ricci híres olasz festő műve (1701–1702).
1945 februárjában még Budapestet ostromolták a szovjetek, amikor elkezdett dolgozni az üres múzeumban: a műtárgyakat mind Nyugatra menekítették a nyilasok. A megsérült, bedőlt tetejű épületben nem fűtöttek, nem világítottak, ezért az újonnan munkába szegődött művészettörténészek idejük nagy részét azzal töltötték, hogy kilapátolták a havat.
Mivel a semmiből nem lehetett kiállítást szervezni, a háború utáni lassú ébredésben ördöngös ötletekre is szükség volt: ezért 1946-ban magángyűjteményekből kölcsönkért műtárgyakból szervezték meg az első kiállítást Régi mesterek magyar magántulajdonban címmel. 1947–1948 folyamán a műkincsek egy része visszaérkezett, egy nap pedig telefonáltak neki, hogy Szentgotthárd környékén a hóban hatalmas vásznú festmény fekszik, amely a múzeum tulajdona lehet. És ez nem volt más, mint Giovanni Battista Tiepolo 18. századi velencei festő Szent Jakab legyőzi a mórokat című képe, amelyet azért dobtak ki, mert nem fért be a vagonba.
Sokáig a müncheni gyűjtőponton vesztegeltek az alkotások – ahol az évek során felhalmozott műkincseket kezdték ,,újraelosztani” –, neki az volt a feladata, hogy listát készítsen a hiányzó darabokról. Nemsokára kiderült, hogy az ausztriai Bad Aussee-i sóbánya tárnáiban is vannak festmények, ki is küldték a helyszínre, ahol azzal szembesültek, hogy telis-tele vannak a termek hazánkból elhurcolt, főleg vidéki gyűjtemények és múzeumok anyagával.
Mindezek után eljött az idő, hogy külföldi kiállításokat is szervezzenek: Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter megbízta, hogy Londonban szervezze meg a Kortárs magyar művészet című kiállítást. Azon egyszerű ok miatt választották ki erre a feladatra, mert egyedül ő tudott angolul, az anyagot pedig még a világháború előtt Svájcban kiállított modern magyar műtárgyakból szervezték – ezek itt sértetlenül átvészelték a világégést. De egyik legemlékezetesebb küldetése az 1950-es években volt, amikor a rotterdami Rembrandt-kiállításra a hollandok öt rajzot kölcsönöztek a Szépművészeti Múzeumtól. A szállítást Garas Klárára bízták, és nemcsak a lelkére, hanem a kezére is kötötték az értékes rajzokat egy dobozban, a vonat hálókocsijában pedig ezeket a feje alá téve aludta édes álmát.
A lidércesek csak jóval ezután következtek, hiszen élete legrémesebb napjait élte át 1983 novemberében, amikor megtudta, hogy kirabolták a múzeumot. Önironikusan megjegyezte, hogy ő a világon az egyedüli ember, akitől két Raffaello-képet loptak el, a kimondhatatlan értékű festmények között volt az Esterházy Madonna is. A világhírűvé vált esetet az Interpol egy éven belül tisztázta, a festmények nagy része egy görögországi kolostor kertjében rejlett, a törökbálinti erdőben pedig egy kutya szimatolta ki az angórapulóverbe csavart Ifjú képmása című Raffaello-festményt – amely kissé maszatos volt, de nem sérült meg nagyon. Ám a madonna vékony falemezre festett alakja behorpadt. Ekkor határozta el, hogy nyugdíjba megy, és ezentúl csak a tudománynak szenteli az életét.
Garas Klára a régi magyar művészettel foglalkozott, mert ez a terület elhanyagolt volt, és a háború utáni években nem lehetett külföldre utazni. Keresztül-kasul bejárták Magyarország kastélyait és templomait, komoly monográfiákat írtak, amelyeket a mai napig lehet forgatni.
Azt is megtudhattuk, hogy a raktári anyag lényegében ismeretlen, tehát azokat a festményeket őrzik itt, amelyeknek még nem ismerik a szerzőjét. Ha külföldi szakember jött, először mindig ide kellett bevezetniük. Gyönyörködtető munka nekilátni és kideríteni a mester személyét, hogy milyen országból és korból származik: így történt két bécsi gyűjteményből származó ismeretlen képpel, mely végül Salvator Rosa 17. századi nápolyi festő művének bizonyult. Garas Klára a festő levelezéséből derítette ki, hogy a Habsburg főhercegnek eladott két kép nem más, mint a Kikötő romokkal és a Sziklás táj vízeséssel (1640-es évek eleje).
Garas Klára beszélt a mai virtuális kiállításokról is, amelyekről nincs jó véleménye. Szerinte élőben érdemes megnézni a műkincseket, a világhálón való bolyongás közben csak a szépség merő utánérzetére bukkanhatunk, a valódi elveszik a pixelek között. Úgy érzi, hogy az ő nemzedéke elvégezte az alapozást, most más feladatok várnak a művészettörténészekre: az összefüggések, a hálózatok és a művészeti kapcsolatok kutatása lehet a jelen- és jövőbeli tudományos munka fő irányvonala.
