„Telt házas érdeklődés övezte a kovásznai művelődési házban megrendezett tisztelgést, amit Ignácz Rózsa születésének 110. évfordulója alkalmából szervezett az írónő nevével fémjelzett irodalmi klub, valamint a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület. A rendezvényen […] Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának igazgatója tartott vetítéssel egybekötött előadást a kovásznai írónő életpályájáról” – olvashatjuk az erdélyi sajtóban.
Én Kovásznától nem messze születtem, és Kovásznához egészen közel éltem kilenc évig fiatalasszonyként, de Ignácz Rózsáról és főleg arról, hogy írt, nem is keveset, sőt remek műfordító is volt, nem hallottam. De élt bennem egy Ignácz Rózsa, egy budapesti színésznő a harmincas évekből. Találkoztam vele a szülői ház padlásán őrzött régi Színházi Élet folyóirat hasábjain. Nem színésznőként, hanem emberként, feleségként és anyaként jegyeztem meg egy életre, olyan mélyen, hogy az azóta birtokomba került ódon gyűjteményből most keresgélés nélkül ki tudtam venni a vonatkozó példányokat, és megtaláltam bennük az emlékezetes passzusokat.
Két nagyon elgondolkodtató részletet idéznék, mindkettő az 1937-es év karácsonyi számában található. (Már az is jelzi Ignácz Rózsa státusát, hogy egy lapszámon belül kétszer is szerepel… Persze el lehet gondolkozni, hogy ez a megkülönböztetett figyelem a színésznőnek vagy Makkai János országgyűlési képviselő feleségének szólt-e.)
Körkérdés a jeles lapban, kizárólag színésznő feleségeknek: „Hogy kell bánni a férfiakkal?” Ignácz Rózsa válasza: „A kérdés ravasz. Ha elárulom az igazat, úgy a férjem is megismeri a titkot, tehát kárt okoz. Egyszóval nem lehet őszintén válaszolni. Történjen tehát minden a férj akarata szerint. Az persze már a feleség dolga, hogy a férj lehetőleg ne akarjon mást, mint mi.”
Korábban meg nem jelent regényeit a rendszerváltozás után szépen sorban kiadták
Fotó: Színházi Élet
Nagyon tetszhetett valakinek az ötlet, mert ugyanabban az újságban még egy körkérdést feltettek, szintén színésznőknek, a változatosság kedvéért színésznő mamákat faggattak arról, hogyan látják gyermekük jövőjét, milyen életpályára szánják őket és főképpen hogyan látják a gyermeknevelés mindennél fontosabb feladatát. Alpár Gitta és Vaszary Piroska válasza után következik Ignácz Rózsáé, aki a cikkíró szerint imádja kisfiát, Makkai Ádám úrfit.
Rajongva beszél róla: „Ádám orvos lesz. Igen, orvos lesz, mert ha az anyja nem lehetett orvos – pedig hogy szerettem volna –, legalább ő legyen az. Ami a nevelési szisztémát illeti, hát – nekem nincs semmiféle pedagógiai elvem. Nem is hiszek abban, hogy a nevelés megváltoztathatja a jellemet. Csendessé nevelni a rakoncátlan hajlamú gyereket nem lehet. Legfeljebb – meghunyászkodóvá. Ezt pedig senkinek sem ajánlom.”
Ezeket a kijelentéseket megelőzően, már 1935-ben megérlelődött Ignácz Rózsában a döntés, hogy írni kellene, hogy többet vagy csak írni kellene. Hiszen a Színművészeti Akadémia csak kényszermegoldás volt, mert bár mindig is szeretett a figyelem középpontjában lenni, azért oda jelentkezett, mert csak ott nem kellett az érettségi bizonyítványt bemutatni, merthogy azt a vonaton ellopták.
A nyilasterror idején nemet mond egy dicsregény megírására, barátokat bújtat, kollégáknak, tanároknak segít a háború alatt. Rákosiék hatalma idején az, aki Horthyék alatt megjelent, játszott, örülhetett, ha élni hagyják. 1956-ban nem áll be a forradalmat elítélő írók, költők közé, egyetlen fia, akiből nem lett orvos, ámde Kossuth-nagydíjas költő igen, akkor hagyta el az országot, házassága már korábban megromlott. Az 1970-es években enyhült a nyomás, de csak ifjúsági regényeket írhatott, románból és franciából fordított.
1979. szeptember 24-én estére színházjegye volt. Reggel korán elment bevásárolni, és átkelve a feltúrt utcán, egy óvatlan pillanatban egy autóbusz elütötte. Így Ignácz Rózsáról idén ősszel, halálának negyvenedik évfordulóján is megemlékezhetünk. Addig pótoljuk a mulasztásokat, korábban meg nem jelent regényeit a rendszerváltozás után szépen sorban kiadták.
