Furcsa érzés végigolvasni az apró betűvel szedett, több mint négyszáz oldalas művet, ugyanis az életnek olyan szeletébe pillanthatunk be, amelyet
amúgy nem annyira ismer az átlagolvasó: a századforduló körüli nagypolgárság, illetve arisztokrácia (vagyis az oda törekvő és magát oda valónak gondoló Hrabovszky Júlia szemüvegén keresztül látott arisztokrácia) életébe.
„M. Hrabovszky Júlia anyai ágon polgári, apai ágon elszegényedett dzsentricsaládból származott. Ez a tény meghatározta a sorsát és bizonyos fokig a jellemét is, hiszen egész életében arra törekedett, hogy ismét elfoglalhassa az elszegényedése miatt elveszített, de származása révén őt »megillető« társadalmi pozíciót” – áll a kötet kiváló utószavában, amelyet Steinert Ágota írt. És valóban, M. Hrabovszky Júlia egész, az emlékiratokból kirajzolódó élete elsősorban abból áll, hogy – főleg – egy jó házasság révén végre (újra) beköszöntsön az anyagi biztonság mindig vágyott és visszavágyott megvalósulása. Holmi szerelmi nyafogás nem rendíti meg a céltudatosságba göngyölt alapos körbenézést, ami a szóba jöhető jó partikat illeti. Mikor végre férjet talál magának a román származású, jól szituált, jó megjelenésű, nagyvilági neveltetésű bukaresti építészmérnök, Georges Muntureanu személyében, így értekezik: „Olyan hirtelen jött minden, de nekem Georges minden szavával jobban tetszett, éreztem, hogy meg tudnám őt szeretni…”
Georges azonban – akiről a szerző fontosnak tartja megjegyezni: „Nagyon örvendtem, hogy közelebbről megösmerte őt, éppen Pali, aki szőrszálhasogató, kritikus ember volt. Hadd lássa közelebbről, milyen ember a férjem! Nem egy vad oláh, de egy finom, jól nevelt, szellemes européer. – megbetegszik, és miután otthon, a nappaliban megműti a bukaresti orvoselit, sebe elfertőződik, és meghal. Különben az elbeszélő nagyon odavan Georges-ért, szinte saját kezűleg segít neki elviselni a kínokat, de aztán mégsem: „Az orvosok jöttek, mentek. Akkor még nem léteztek termophorok, primitív, meleg vízzel töltött bádogmelegítőket alkalmaztak. Ezt nem tűrte a beteg, nehéz volt. A szakácsnő, mert az ő keze bírta legjobban a meleget, sokszor órákig állt a beteg ágya mellett, és csavarta ki a forró vizes borogatásokat.”
Persze kissé igazságtalan a fent megütött gúnyos hang, de valóban van valami zavarba ejtő abban, ahogyan korának gondjairól beszámol az elbeszélő. És felmerül ennek a kissé léha, könnyelmű és mindenekfölött jól élő társadalmi rétegnek a politikai történésekben játszott felelőssége is, de csak az olvasóban – a szerző nem reflektál rá, így nyilván csak nagyon erőltetett párhuzam vonható mondjuk Bánffy Miklós munkásságával.
Mégis, ahogy előrehaladunk a könyvben, ami először dühít, elkezd lenyűgözni. Ugyanis ennek az úrhölgynek méltósága volt és tartása, de olyan, hogy bárki példát vehetne róla. Az idegesítő, belterjes, Aranyt és Krúdyt például csak épp megemlítő, magát folyton feldicsérő asszony/özvegy néha meglepő bölcsességről és keménységről tesz tanúbizonyságot, és többször is hangsúlyozza például a következőt: „Egész hosszú életemen át az volt az elvem, ne tudják mások, ha rossz a helyzetem. Leplezni, amit lehet. Fel a fejjel! Semmi köze másnak az én bajomhoz.” És a maga finomkodó, kényes, vagy ahogy ő fogalmaz, igényes módján tisztességes ember, jó hazafi, tenni akaró és gyakran tenni is tudó polgárasszony, akitől van mit ellesni, és akinek az emlékirata az egyik legélvezetesebb olvasmánnyá lesz a végére.
M. Hrabovszky Júlia: Ami elmúlt. Szépmíves Könyvek, Budapest, 2017.