Életpályáját nálam avatottabbak föltárták, és biztosak lehetünk abban, hogy ez a munka még nem fejeződött be. Most csak két motívumot emelek ki, ami a költő életével és személyiségével kapcsolatban rendszeresen előkerül: a folyamatos határon állás, határhelyzetekben létezés és az olthatatlan benső tűz.
Olvashatunk-e ma bárhol is ilyen fülledt, őserejű, a genezis első napjainak fortyogó őskavargását idéző sorokat, mint például a József Attila sírja című költemény kezdete? ,,Képzelet-rózsa, gondolat-nárcisz, képzelet-őszirózsa, semmi-liliomkupac, / erjedő, dühödt, vak, burjánzó-állkapcsú, szagos-fogsorú virág-kazal, / liliom, nárcisz, rózsa-szerkezetű, illatos-agyú csönd apró sírodon, kicsi / gyermek-sírodon Mesterem, Testvérem, Ősöm, Apám, Jézus-nemzőszervű / halottam, a mindenség törékeny csődöre, angyalszárnyú kék kristály, / a lét idegrendszerének nyüszítő hálózata, halottak élén őgyelgő árva fiúcska (…)”
Az okos, modern ember lefokozott tudata meghátrál az efféle képektől, reszketve bújik okossága mögé ettől az érzelmi amplitúdótól, fogvacogva, émelyegve megtántorodik, és hogy egyensúlyát visszanyerje, gyorsan belekapaszkodik néhány kortárs műbe, amelyek korszerűek, és mának élő emberek írták őket mának élő embereknek, hogy megnyugodjon a lelkük, ha véletlenül Juhász Ferencet találnának olvasni. Kinek kell ma lánglelkű költő?
Szakember kell, ügyes széklábfaragó, megrendelhető bértollnok, poéngyáros, rímfaragó, nevettető, aki nekünk ír, a mi kis gondjainkról, örömeinkről, laptopkábeleinkről, köldökszöszeinkről, pattanásainkról. Isten ments, hogy valaki lehozza nekünk a csillagokat az égről, Isten ments, hogy valaki megnyissa a mindenség kapuit, hogy fülünkbe dalolja a világ eresztékeinek recsegését, hogy Maja fátylát fellibbentve beengedje a látható világba a folyamatos teremtés láthatatlan lényeit! Még a végén fel találunk ébredni, aztán ölünkbe borítjuk a laktózmentes kakaót.
„Harminc éve még nem kellett dekódolni a diákság körében, kicsoda is Juhász Ferenc (…) A XX. század második felének egyik legnagyobb magyar (s nem csak magyar) költője a jelek szerint túl sokáig élt ahhoz, hogy a hazája folyamatosan ünnepelje, evidenciában tartva a létezését: olyan poéták is nagyobb közismertségre tudtak szert tenni, akik arra sem méltók, hogy a tintatartóját utántöltsék” – Csontos János, tavaly elhunyt kollégánk írt így 2015-ös nekrológjában Juhász Ferencről.
Olvasom a mester hömpölygő látomásait, és érzem magam is, hogy „a dolgok felöklelnek, mint a megbőszült kosok, szarvával nekem-jön a karó, a szék, a kerítés” (A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából). A valóság legnagyobb ellensége a valóság felszíne. Eltűnődöm: mit tehetnénk azért, hogy ennek a nyelvnek, az igazi, minden indáját-virágját kibontó magyar nyelvnek visszanyerjük az embereket, és megnyerjük a fiatalokat?
Léteznek még irodalomtanárok, akik képesek egy osztály előtt elszavalni például A Nap és a Hold elrablásának néhány sorát? „Áradnak föl tűztengerek, / fény-ősök, világszigetek, / izzó mindenség-halmazok, / tűzgömb-csomók, foszfor-rajok, / terhes világ-apák: dagadt/ szülni kész hím csikóhalak. / A Fiastyúk újra fénylik, / A Fiastyúk újra fénylik,/ hívja sipogó csibéit, / bátran csillagzik a Medve, / a Rák hátrál az egekre. / Két űrt betöltő testével, / tűz-kesztyűs asszony-kezével/ száll az ősvilágok őse: / tűzpettyes tarajosgőte!”
Amíg választ találunk korántsem költői kérdéseinkre, addig is tovább kell őriznünk a tüzet. Azt a tüzet, amely Juhász Ferencben, Nagy Lászlóban, Pilinszky Jánosban és sok más halhatatlanunkban lobogott. Nem, mégsem, őrizni nem elég. Újabb tüzeket kell gyújtani, és fölperzselni vele a lelkeket. Hogy mindenki meghallja a kiáltozást a titkok kapujából.