„…mily közel voltam hozzá úgy ám én magam is, hiszen egy évvel egyetlenegy esztendővel az Ő halála után születtem” – A pályaudvar rendben, szabad az út, a vonat elindulhat című prózaversből kiszakított idézet is lehet origópont, ahonnan a kritikus felmérheti a nyolcvanéves Czegő Zoltán versvilágát és prózatengerét.
A költő egyértelműen József Attila utódjának nevezi magát, nem epigonként, nem utánzóként, hanem új kihívások bajnokaként, hisz a világ is megváltozott, barbár, bolsevista hóhérlegényekkel kellett szembeszállni a hetvenes, nyolcvanas években. Reccsent a csigolya, szakadt a váll a balatonszárszói pályaudvaron 1937 decemberében, azóta is visszhangzik ez a reccsenés, de az áldozat nem hagyja nyugton a költőutódokat, „világ izzása hőmérsékletem”, írta József Attila, s nincs találóbb két jelző a tanítvány, Czegő Zoltán emberi és teremtett világára, mint az izzás és a nyugtalanság.
Az életútja sem szokványos. Czegő Zoltán Bukarestben született 1938-ban, de a gyermekkor színtere a Székelyföld, és a legmélyebb nyomokat Bordos, ez a Kis-Küküllő menti település hagyott benne, „ebben a hétszentséges faluban”, ahogy ő mondta, tanulta meg a székely nyelvjárást. Sepsiszentgyörgyön érettségizett, az egyetemet pedig Kolozsvárott végezte. Tanári katedra Korondon és Sepsibükszádon várt rá, révbe pedig a Megyei Tükörbe ért Kovászna megye székhelyén. De itt sincs vége a vándorútjának, hiszen a diktatúra egyre halálosabb szorításából 1988-ban Magyarországra költözött, ahol nem érezte a föld vonzását, ezért két évtized múlva visszatért Sepsiszentgyörgyre. „Magyarországról Romániába emigráltam” – vallotta.
Az irodalomtörténet-írás korszakokban, idősávokban gondolkodik, Czegő Zoltánt a második Forrás-nemzedékhez sorolja, joggal, Csiki László, Farkas Árpád, Király László, Magyari Lajos, Balla Zsófia, Kenéz Ferenc mellé. Ők mind újat hoztak. A morál, a becsület, a tisztesség kapott általuk fényt és rangot, az egyén helyett a közösségre hivatkoztak, az erdélyi, a székelyföldi magyarságot mutatták föl, és keresték Erdély múltjában azokat a fehér foltokat, amelyeket a vad cenzúra kijátszásával még meg lehetett írni.
„Állítólag a szív nem meg-, de széthasad”
Fotó: Bod Péter Megyei Könyvtár
Életművének áttekintése nem könnyű, rövid jegyzetben csak jelzésértékű észrevételek sorolhatók fel: rengeteg verse a líra és a próza határán mozog, szereti a hosszú poémákat, átszövi azokat a néprajz, a folklór, a történelem, a mitológia elemeivel, ébreszti, idézi a régi idők nagyjait (Balassi alkuja, Tinódi, Apáczai Csere János Kolozsvár alatt, A Szeret vizén, Petőfi Ázsiában).
Megfordul tehát a líra áramlási iránya, a magyarhoni költők törődése, aggodalma, biztatása volt eddig szinte kötelező, ők (Csoóri, Illyés) istápolták, biztatták a hon határain kívül rekedteket, de Czegő Zoltán úgy érzi, az otthoniak, az erdélyiek, a székelyföldiek különleges talajba, ősi földbe eresztettek gyökeret, és most ők nyújtják segítő kezüket.
Három regénye közül az egyik különösen érdekes: a Medrében él című 2004-es regényeposzában Zsombori István szobrászművész sorsát írta meg, aki kitelepült Magyarországra, de nem érezte ott jól magát, ezért visszatért Székelyföldre, ahol megfaragja egy elárvult csűrben a sumer félisten, Gilgames és annak szolgája, Enkidu óriás szobrát.
A bajvívók erejét kívánjuk Czegő Zoltánnak a nyolcvanadik születésnapján!
