Kétszáz éve, 1817. március 2-án született Arany János magyar költő, műfordító, tanár, újságíró, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára.
Az évforduló jó alkalmat teremt gondolni rá mindazoknak, akik nem mindennap teszik ezt. Noha a Nyugat és követői lázadtak az Arany-hagyomány tekintélye ellen, az Arany János-i verselés korántsem veszett ki a magyar költészetből, és ennek ékes példája Kányádi Sándor életműve. Így talán a sikerének titkát is jobban megértjük, mert Arany bizonyítja, hogy a közérthetőség nem jár kéz a kézben az esztétikai kompromisszummal, nem megy a szépség rovására. Csak lángelme kell hozzá, és neki lángelméje volt.
Mától kezdődik az Arany János-emlékév, nemsokára rangos konferenciát is szerveznek a költő szülővárosában, a partiumi Nagyszalontán. És mi elgondolkodhatunk, hogyan lehet Aranyt népszerűsíteni. Talán át kell írni a verseit, mert már sok szavát nem értjük – ahogyan hibbant kultúrkeselyűk javallották nem is olyan régen –, vagy venni kell a fáradságot, hogy a magyar nyelv mesterének szavajárását megértsük? Ez utóbbi tűnik a járható útnak, és van, aki sikerrel végigjárta.
A Dalriada nevű rockzenekar 2009-ben kiadta az Arany-albumot, amelyen a költő balladáihoz szereztek világszínvonalú zenét. Ezeket a dalokat több százezren több milliószor hallgatták meg a világhálós csatornákon, koncertjeiken a fiatalok teli torokból üvöltik a Szent László-legenda sorait vagy a walesi bárdokat. Van-e ennél jobb örökségápolás? Arany korszerű, Aranyt ismerni, kívülről tudni vagány. Ez lehetne a sikeres emlékezés, népszerűsítés mércéje és nyelvünk Arany-fedezete, mert nem az a megoldás, hogy lemondunk a régiről.
Rengetegen írtak Aranyról, ezért véleményem helyett a magyar irodalom nagyjaitól idézek pár sort a költőről.
Emlékbeszéd Arany János fölött című írásában Gyulai Pál író, kritikus írja 1883-ban: ,,Egyszóval Arany Petőfi kezdeményét nagy sikerrel folytatta, s a magyar ritmust mind teljesebb győzelemre vezette. Egyetlen magyar költőben sem találjuk meg ritmusunkat oly szabatosan, annyi változatossággal, mint Aranyban. Szó és dallam mindig teljes összhangban volt nála, mintha oly kor költője volna, melyben a szóköltészet még nem vált meg a zenétől. S a magyar ritmusnak e legkitűnőbb gyakorlati mestere elméletileg is legszabatosabb magyarázója volt.”
Németh László író, kritikus – akiről keveset hallunk manapság – úgy vélte, hogy Arany ,,a legmagyarabb költő, talán épp képességének és szerepteremtő erőnek ebben az aránytalanságában a legmagyarabb. Nincs irodalmunknak nagyobb költői erőkészlete nála. Sosem álltunk közelebb ahhoz, hogy egy elsőrangú összegezőt, egy Cervantest, Shakespeare-t, Arisztophanészt adjunk a világnak, mint mikor a kvietált színészfiú tollat fogott, s egy magyar író sorsa sem példázza úgy népünk gyógyíthatatlan alkati betegségét, mint az a hosszú szenvedés, mely alatt ez az óriás erő Arany ismert munkásságába szorult. Valami írás előtti van Arany nyelvében; tömörség, melyre az írástalan dikció szorul, a népköltészet és népmondások tömörsége, hol a mondatot nem az írás tartja össze, hanem az emlékezetben erre-arra ráncigált szavak görcsös egymásba kapaszkodása.”
Szerb Antal, talán a legolvasottabb magyar irodalomtörténet szerzője azt írta róla, hogy „minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja. Vörösmarty, Petőfi és Ady költészetében van valami csodaszerű – Arany Jánost matematikailag le lehetne vezetni az előzményekből és a magyar adottságokból. Ha van értelme szellemi jelenségekkel kapcsolatban gyökerekről, szerves fejlődésről beszélni, Arany Jánosról lehet ezt mondani. Toldi egy csapásra az ország első költői mellé emelte alkotóját. Arany azt adta, amire a nemzedéknek a legégetőbb szüksége volt: a magyar nép hősét, a mintaszerű magyart.”
Kosztolányi Dezsőnél talán senki sem írt őszintébb rajongással a költőről. „Ha Aranyról kérnének tőlem ilyen önkényes általános vallomást, talán ezt felelném hamarjában: »Ő az, aki csodát művelt anyanyelvemmel.« Jóhiszemmel állítom sok ámulat és sok töprengés után –, hogy még nem volt a földkerekségén költő, aki ennyire fölmagasztosította, megdicsőítette volna azt a nyelvet, amelyen írt. Úgyszólván minden lehetőséget kihozott belőle, mely benne szunnyadt, úgyszólván mindenre alkalmassá tette.”
Befejezésül is az ő gondolatait idézem: ,,A költőben minden korszak mást lát, az új nemzedékek mindig a maguk igéit olvassák ki ugyanabból a könyvből, amit őseik az asztalon hagytak. Minden epocha feléje utazik s az évekkel új és új távlatok bukkannak fel. Apáink más Arany Jánost olvastak, mint mi. Övék volt az epikus, a fiatal, a nyugodt. Miénk a lírikus, az öreg, az ideges. Petőfi valaha így köszöntötte: »Toldi írójához elküldöm lelkemet…« Mi az »Őszikék« írójához küldjük el lelkünket.”
Az emlékévben pedig úgy emlékezzünk rá, hogy olvassuk. És fedezzük fel korunk Arany Jánosát.