Nem voltam különösebben jó tanuló, de a tanító nénik kegye, amely jótékony szeretettel őrködött az osztályközösség bomlatlansága és egysége fölött, és igyekezett mindenkinek valamilyen sikert kicsiholni a már akkor is rohadt életből, néha megajándékozott egy-egy könyvvel.Ezek voltak az utolsó olyan példányok, amelyeknek még tudtam lelkesen csápolni. Határozottan emlékszem, hogy az Óz, a nagy varázslót (tragikus kiadásban, kötésben) például ekkor kaptam meg, és ugyan soha nem voltam oda érte, mégis elolvastam, s nagyot nem is csalódtam (csak a kiadásban, kötésben, hello, Kriterion!). A többi is jó volt, Kányádi Sándor, Markó Béla, Majtényi Erik, Ferenczes István gyerekversei, mai szemmel nézve nem túl tetszetős illusztrációkkal, de akkoriban lehetett neki örülni. Aztán ötödik körül valami eltörött.
Része lehetett ebben annak is, hogy az egyik tanár néni behozott vagy harminc példányt egy erősen remittenda-szagú kötetből (focitéma volt, NB III-tól lefelé sorolta föl a nagy sztárokat, vagy valami ilyesmi – és mint ilyen, nem számíthatott túl nagy érdeklődésre a nagyközönség részéről, így tökéletesen megvalósította a remittendaságot, „aka” a „könyv- és lapterjesztőknél eladatlanul visszamaradt nyomdai termék”-séget), egy olyan osztályba, ahol történetesen éppen harmincan voltunk.
A dolgok ilyen szerencsés alakulása őt is jókedvre derítette, és nagy nevetgélések közepette a tudomásunkra hozta, hogy ajánlatos volna venni ebből a könyvből mindenkinek egyet, potom pénzért, mondjuk kétszáz fagyi áráért, mert különben sajnos nem tud jótállni saját magáért az év végi vizsgán. Bölcs belátással vásároltunk hát a könyvből, kifelé már nem is kellett cipelnie, majd holnap behozzuk az árát, köszi, jó lesz. De valahogy nem tudtunk örülni a szerzeménynek, én, a magam kényes és finnyás ízlésével végképp nem (mások egyszerűen csak kidobták).
Ezt követően aztán mindenféle tantárgyversenyre jártam, és ha az előkelő első helyet nem is mindig, de valami díjacskát általában elhoztam. No, és itt kezdődött/teljesedett ki az a szagorgia, amely mind a mai napig elkísér: tudniillik a remittenda-szagság. Mert mindig, kivétel nélkül mindig olyan könyveket kaptam és kaptunk díj gyanánt, amelyek nem csak hogy nem kellettek valakinek, hanem ennek a bizonyos valakinek erősen a terhére is voltak! (Igazán nem tudom, mit álszentkedem, csodálkozom itten, amikor magam is éppen így járok el, valahányszor tombolára válogatok a könyvtáramban.)
Nem lehet mindenre mentség a szegénység. Azóta, mondom, én is csináltam gyenge könyvekből kirakodó-, na nem vásárt, csupán erőszakos ajándékozást, és láttam is egynémely helyeken dolgozván, mennyire nem számít egyetlen más szempont sem (történet, korosztályi besorolás, nemi különbségek, színvonal, érték, stb.), mert csak egyetlen szempont lényeges: az ár. Hogy olcsó legyen, de lehetőleg inkább ingyen.
Kis túlzással elmondhatom: én még jó könyvet ajándékba nem kaptam. És mivel ajándékba nagyon szeretek könyvet kapni (talán azt leginkább), ez így elég rossz arány és eredmény. Kivételt képeznek természetesen a dedikált példányok (ezeket oroszláni dühvel őrzöm és rendre újraolvasom, még ha gyengébbecskék is), valamint a szeretteimtől kapott ajándékkönyvek. Ők ugyanis tudják, hogy van egy kívánságlistám, jó 100–150 közötti állandóan frissülő címmel, és abból módjukban áll választani.
Vessenek meg bátran ezért a weddinggiftlist-jellegű eljárásért, de el kell mondanom, hogy hasonlóan ama ifjú menyasszonyhoz és vőlegényhez, amelyik a vendégseregtől azt szeretné kapni, ami a listáján szerepel, és így nem lesz öt darab, rút, fehér, de legalább nagy porcelánkacsája, az én szerény kis rendszerem is csodásan (noha persze lélektelenül, hajlok meg a fanyalgók kedvéért, annak a bajuszos úrnak például, ott ni, a küzdőtér közepén) működik, és útja sincsen rejtve.
Így nem történhetnek meg azok a kínos esetek, amelyek beárnyékolták derűs, és öngyilkossági gondolatokkal csak a kellő kamaszdühvel tarkított időszakban feltuningolt fiatalságomat, amikor olyan könyveknek kellett örvendező arcot vágni, amelyeket legszívesebben kidobtam volna.
De a kínosság persze fokozható. Mert ezek a könyvek – mivel az ember, kultúrlény lévén, nem dobja ki őket, hanem tartogatja, és szép adag port összefogdos velük – egy idő után elindulnak egy ördögi (baráti) körre, és szépen adódnak egyik kézből a másikba, egészen addig, amíg vissza nem érnek a kiindulási pontba (vagyis, köhömm, hozzám). És amikor másodszor kapom vissza azt a könyvet, aminek már először sem örültem, akkor éppen kétszer annyira vagyok mérges és boldogtalan, mint első alkalommal.
Emberek! Ne vegyetek olcsó és gyenge könyvet ajándékba, mert csak a baj van vele! Adjátok inkább oda azt a pénzt az illetőnek (vagy, köhömm, nekem), és ő vesz magának olyat, aminek tud örülni. És ha italra költi? Lelke rajta. Azt legalább nem kell rakosgatni, s a port sem úgy fogja.