Budapest II. kerületének lapja, a Budai Polgár 2015 óta hirdeti meg minden évben tematikus fotópályázatát, amelyre a kerület szépségeit, érdekességeit megmutató képekkel lehet nevezni. Június 27-ig a kerület egyik fontos, közösségszervező kulturális terében, a Vízivárosi Galériában láthatók az elmúlt három év nyertes fotói.
A képeket Balaton Balázs, a Budai Polgár Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója, Olescher Tamás festőművész, a Vízivárosi Galéria vezetője, Riczkó Andrea iparművész, önkormányzati képviselő és Soós Dániel, a Budai Polgár fotóriportere zsűrizte.
A kiállításon a tematikából kifolyólag kültéri kompozíciókat látunk, életkép, városfotó, utcakép, természetfotó, panoráma, épületfotó zsánerei sorakoznak föl, sajnos bántóan kis méretben, pedig jó néhány megérdemelne egy tisztességes printet (legalább a 30×40-es képméret misztikus határmezsgyéjét – ami igazából nem nagy, már egy közepes, osztatlan terű galériában is el tud veszni, de ügyes kompozícióval és paszpartuzással csodát művel).
Több kiemelkedő munkát találok az éjszakai vagy monokrómmá, alig-színűvé effektezett, illetve fekete-fehér képek között (bár a Deim Balázs Minimal című lakótelep-sorozatára emlékeztető pasaréti templom minimalista kompozíciója éppen azúrja és homoksárgája miatt működik). A fekete-fehérek közül megragadó a grandiózusan nyomasztó, Budapest Körszállót ábrázoló Körbe-körbe: azon kevés kép egyike, amely nem akar mindenáron idillt ábrázolni.
A pályázók modern eszközökkel dolgoztak, kézi laborálásnak nyomát nem láttam, sok a telefonnal készült kép, az effekteket pedig pár esetben olyan nagyvonalú buzgósággal tuszkolták a munkákba az alkotók, mintha konstans örömmámorban élnének a képszerkesztő programok puszta létezésétől. Még drónnal készített képet is látni – Gyermekvasút, Hárs-hegy –, és meglepően jó: hófödte táj felülnézetből, szabályos, egyértelmű kompozíció.
Érdekes látni, hogy miközben magasan felülreprezentáltak az épületfotók vagy tágabban az épített környezetet ábrázoló kompozíciók, milyen kevés a vizes kép – intő jelnek is felfoghatjuk, hogy bár a kerületnek a Duna szerves része, az emberek többsége számára pusztán a városnak egy hozzáférhetetlen, érinthetetlen tartozékát jelenti. Ahogy a Frankel Leó úti Malom-tó (ez, illetve a Lukács fürdőről felülnézetből készült kép a két legjobb vizes témájú kompozíció) is elzárt terület.
Mindenesetre egy ilyen tárlat megrendezése a közösségépítés ethoszán túl esélyt adhat annak szemrevételezésére is, hogyan látják környéküket az itt lakók. Hogy aztán eltűnődik-e ezen bárki, akinek eszközök is vannak a kezében a teremtett világ maradványai fölött pöfögő, zakatoló és szürkéllő épített világ valamivel élhetőbbé lágyítására, az már afféle utópisztikus, költői kérdés.