Meister Éva erdélyi származású színésznő már húsz éve játssza a darabot, amelyet először a szülőfalujában, az olthévízi református templomban adott elő. Ez azért érdekes, mert a falu református gyülekezetét Bethlen Kata alapította 1725-ben, amikor egy színunitárius közegbe költözött Teleki Józseffel, a második férjével.
Nem is tétlenkedett, hanem térített, és a század derekára a lakosság fele már református lett. A család nélkül maradt erdélyi nagyasszonynak a hit és az írás maradt az egyetlen menedék. Az irodalom mellett a református hit védelmére és a magyar művelődés támogatására fordította minden erejét. Önéletírását Németh László méltatta és emelte őt a nagy emlékírók közé.
Lehet-e egy mélyen vallásos lélek vergődéseinek, istenkísértő ellenszegülésének és emberfeletti megpróbáltatásainak jobb helyszíne, mint egy puritán, fehérre meszelt református templom? Aligha.
A díszlet szinte észrevétlen: egy terített asztal, rajta könyvek, toll és papír. Árva Bethlen Kata sötét, palástos ruhában lép be a ,,színpadra”, és megkezdődik egy szakadatlan, hangos ,,belső monológ”, amelyben szó esik mindenről: a családtagok sorozatos haláláról, a megaláztatásról – gyermekeit elveszik tőle, hogy katolikus hitben neveljék őket –, a korabeli Erdély gondjai-ról, birtokviszonyok alakulásáról, felekezeti villongásokról, a hitvallásról – mindezek által kirajzolódik Bethlen Kata alakja a maga vértanúságra hajlamos természetével együtt, amely a vallásosságban keres menedéket.
Aztán isten ellen lázad. De ez nem egy közhelyes, félszívű lázadás. Az ateista, nihilista vagy egyéb posztmodern valláspótléknak hódoló ember nehezen tudja elképzelni azt a feje tetejére állított helyzetet, amikor hívőként lázadsz az istened ellen. Mert akkor nagy a tét: egy egész, szenvedéssel teli élet dőlhet porba, és kockázatossá válik a megváltás is. Mi forrong a lélekben? Az anyai düh vagy a tehetetlenség, hogy vesztünkre ,,rendelték el a dolgokat”?
A sértődött és viszonozatlanul maradt istenszeretet? Sok minden lehet. És végső sorban van-e értelme a lázadásnak? És hogyan lehetséges lázadni, ha folyamatosan visszakozni kell és megbánni.
A szabadúszó színésznő egyben a darab rendezője is. És a szerepet mintha rászabták volna. Talán azért, mert a habitusa erdélyi, a hangja erős, mégis nőies, alkata is a valódi Bethlen Katát idézi, és meglátszik, hogy a szerep hozzánőtt, valóban azonosul a karakterével. A néző figyelje az arcrezdüléseket is: a düh nem színpadias, nem tettetett, hanem kétségbeesett, valódi.
A darab egy folyamatos átváltozás: egyszer feleség, aggodalmaskodó anya, másszor férjével perelő, gyermekeit is kárhoztató fúria – és minden érzés mögött ott lappang az egész tudatát és idegrendszerét behálózó istenhit; ebben, vagyis önmagában vergődik – áhítat és a kárhozat között.