Az állatmese sokszor abszurd. Ha példázatról van szó, melynek szereplői valójában allegorikus, egy-egy emberi tulajdonságot vagy társadalmi státust megjelenítő alakok, akkor nyilván kevésbé – bár ha mai tudattal olvassuk Ezópus és Heltai Gáspár fabuláit, könnyen mosolyt csalnak arcunkra a többnyire valamelyik szereplő megevését követő, szenvtelen stílusban elővezetett tanulságok.
Az abszurdhoz nélkülözhetetlen feszültség állatmesében akkor jön létre, ha az ősi toposzok – bölcs bagoly, ravasz róka, fürge nyúl – mellé a természeti jelenségekkel, az állatok megfigyelésével kapcsolatos valódi kérdésfölvetések társulnak. Tudományos komolykodásra nem kell gondolni, csak egyszerű, paraszti (gyermeki) ésszel végzett morfondírozásokra: mit mond a kakas, ha kukorékol? Mire gondol a szarvas, mikor az autólámpába bambul?
A Nyúl Péter című animációs-digitális-élő szereplős, színes-szagos, családi film amerikai–brit–ausztrál koprodukcióban készült, Will Gluck rendezésében, Beatrix Potter „Nyúl Péter kalandjai” alapján. Beatrix Potter történetei sajnos a meseirodalom általam nem ismert sávjába tartoznak, de a visszhangok alapján a film nem is a művész világának adaptációját tűzte ki célul. Ne törődjünk ezzel, és a technikai bravúrok méltatását is hagyjuk modernebb kollégákra, hiszen van egy remek mesetörténeti kapcsunk Nyúl Péterhez: Rémusz bácsi meséi.
Joel Chandler történetein hazánkban generációk nőttek föl, készült belőle bábfilmsorozat, sok különböző kiadvány meg átirat is Tapsi koma kalandjai címmel. Rémusz bácsi meséire jellemző, hogy (akkor még) óvodás fiamnak mondtam fejből kirándulás közben, hogy eltereljem figyelmét fáradtságáról. Sikerült, csak aztán a nevetéstől nem tudott menni. Pedig szinte minden történetben ugyanaz történik: a furfangos Nyúl kitol a Rókával. De úgy kitol, hogy ha ez realizmus volna, a negyedik fejezetben Rókát temetnék.
A Nyúl Péterben is erről van szó, csak itt ember az ellenfél, de ő is csak annyira ember, hogy őszintén nevethessünk, mikor rajzfilmfiguraként három métert röpül a kilincsbe vezetett áramtól. Bizony, itt ilyeneken (is) lehet nevetni, a kegyetlen, verekedős (de vér nélküli) burleszk a Reszkessetek, betörők!-et idézi, illetve egy csomó, klasszikus burleszket, amelyeket az említett film is idéz, egészen „vájt szemű” ínyenceknek Vitéz Lászlót említeném, aki a kultúrtörténet hajnala óta veri halálra a Halált serpenyővel.
Az ilyen vegyes technikájú filmekben az eleven színészek azzal segíthetik leginkább rajzolt „kollégáikat”, hogy maguk is rajzfilmfiguraként viselkednek. A játékmód maga jóval ősibb a rajzfilmeknél, de jobb, ha a színész nem morfondírozik azon, hogy Sztanyiszlavszkij utáni vagy előtti korszakot (esetünkben vásári komédiát) játszik, elég, ha olyan ügyesen csinálja, mint Domhnall Gleeson.
Bár vér nem folyik a filmben, halál van benne, mégpedig okosan, nyíltan, ám humorral oldva a néma rettenetet.
A látásmód üde és meglepő. A legkisebbeknek a nyúlcsalád története teljesen érvényes, tanulsága, erkölcsi tanítása valódi. A felnőtteknek meg ott a sok jó tréfa, amin még olyan, régimódi alakok is önfeledten tudnak nevetni, akiknek az angol, a székely, az akasztófa- és minden létező humor bugyraiba van útlevelük.
Az állatok buliznak az ember házában, jön az ember, az állatok fejvesztve menekülnek, arra hajt egy autó, a szarvas megáll előtte, belebambul a lámpájába, és így szól:
– Ó, reflektor…
A (jóval kisebb) többi állat kétségbeesve rázogatja:
– Pislogj, Félix, pislognod kell!
Ugyanilyen zseniálisan eltaláltak a kakas reggeli kukorékolás-monológjai. Ez külön mini kamaradráma a mesében, pár jelenettel egy jól árnyalt kakassors tárul föl. Kevésbé kiemelt, de ugyanilyen arányosan és pontosan föl-skiccelt figura sün nénié. Ritka film ez: voltaképp minden szereplője elég vicces. Ezért felnőtt nézők ne is foglalkozzanak benne a szerelmi szállal meg magával a történetfűzéssel, nekik ott van minden előbbi. Korhatárként 6 évet írnak, én 9-10 év alatti gyereket nevelő szülőknek először gyermektelen megtekintésre ajánlom, aztán döntsenek maguk csemetéjük érettségéről.