Kétlaki életmódomból adódóan kis túlzással állíthatom, hogy a fél életemet vonaton meg autóbuszon töltöm. Régebben ezeket az utazásokat arra használtam, hogy kipihenjem magam. Azzal, aki vonaton alszik, simán előfordulhat, hogy felriadva korábban száll le vagy ellenkezőleg: a célállomáson túl ébred. Miután velem már mindkettő megtörtént, utazás közben vagy olvasok vagy zenét hallgatok, többnyire operettet, mert az ébren tart. De az igazi élvezet operettet hallgatni és közben operettről olvasni. Naná, hogy magyar operettről, hiszen azt ma már hungarikumként tartjuk számon.
Ennek ellenére a „zenés színpad mostohagyereke”, az operett megítélése ma is bizonytalan, pedig annak, aki látott pár előadást, és utána őszintén magába néz, el kell ismernie, hogy a legnehezebb és legköltségesebb zenés műfaj. Egy operett szereplőjének egy időben kell jó prózai színésznek, énekesnek és táncosnak lennie. A díszletek és jelmezek ennél a műfajnál nem lehetnek minimalisták, gondoljunk csak bele, hogy egy-egy szereplő akár jelenetenként is más-más öltözékben tűnik fel. És akkor nem beszéltünk még a népes kórusról és a tánckarról, amelynek tagjai szintén állandóan más ruhába bújnak. Mert az operett egy olyan komplex műfaj, ahol mindennek jelzésértéke van.
Winkler Gábor nem zeneesztéta és nem is zenetörténész, bár van zenei képzettsége. Leírni is sok, de negyvenhat éve a Szent János Kórház orvosa. Meglepődött, amikor a Holnap Kiadó felkérte, hogy írjon egy könyvet a magyar operettről, tisztázva első körben is a különbséget a magyarországi operettjátszás kezdetei és a magyar operett megszületése között. A doktor úr szerénykedett, pedig a felkérés nem megalapozatlan: korábban már megjelent kétkötetes saját operettkalauza (Operett – Szubjektív kalauz egy varázslatos világban, I–II.), amelyet nyugodtan nevezhetünk lexikonnak, miután 66 szerző összesen 242 operettjét mutatta be részletesen.
A múlt év végén megjelent kötetben Winkler Gábor bevallása szerint az összefüggések feltárására és arra törekedett, hogy a magyar operettet a műfaj egészének tükrében láttassa. A művekhez viszont szorosan hozzátartoznak a színházak és az előadók, így a műfaj fejlődésének nyomon követésén túl az operett szolgálatában állt játszóhelyekre és a legismertebb, legfontosabb színész-énekes-táncos sztárokra is kitért.
A mindössze 359 számozott oldalt tartalmazó könyv jól szerkesztett, minden és mindenki szépen be van sorolva, majdhogynem mérnöki precizitással, de fogalmazhatok úgy is, hogy orvosi lelkiismeretességgel. Rendkívül gazdag a képanyag, és ami nagyon fontos egy ilyen munkánál: tartalmazza az illusztrációk jegyzékét, a szakkifejezések magyarázatát, van benne operettcím és névmutató, s megtaláljuk a felhasznált irodalom jegyzékét is, amely tálcán kínálja fel a lehetőséget az olvasónak, ha valamelyik témakörben jobban el szeretne mélyedni.
Winkler Gábor: A magyar operett, Holnap Kiadó, 2018.