Demeter Tamás A társadalom zenei képe című könyvében a magyar filozófiának egy mára egyre halványuló vonulata, a szociologizáló hagyomány mentén olyan különböző iskolákhoz tartozó gondolkodókat próbál közös nevezőre hozni, mint a filozófus Lukács György vagy a zeneesztéta Molnár Antal.
A filozófus szerző izgalmas kísérletének termékeny táptalajt ad a zeneesztétika, amelyben az MTA Filozófiai Intézete munkatársának elemzése szerint a különböző – és egymással egyébként eléggé ellenséges – iskolák, elméleti műhelyek egymás szellemi termékei, világlátása iránt megengedőbben, toleránsabban viseltettek.
A zene speciális területet képez a művészeten belül, mert nem fogalmi természetű, s így megközelítésére a fogalmak nem vagy csak korlátozottan alkalmasak. Demeter Hauser Arnold művészettörténészt idézi, aki úgy fogalmazott: míg a többi művészetek csak reprodukciói az életnek, addig a zene magának az életnek a megnyilvánulása.
Így szerinte a zene saját, külön élettel bíró, önmagában élő valami, önkéntelenségénél fogva nem is lehet utánzata már meglévő dolgoknak. Ez gyakorlatilag a filozófiai szimpátiáktól független álláspont volt a vizsgált időszakban – a XIX. század első felében –, így jöhetett létre a Demeter által vizsgált konszenzus a gondolkodók között.
A zeneművek fogalmonkívülisége csak fokozottabban, tisztábban jeleníti meg a műalkotások paradoxonát: azt, hogy a történelmi egyszeriségben, esetlegesen jöttek létre, mégis az általános emberit fejezik ki. A szociologizáló hagyomány képviselői ezért az említett egyszeri és véletlenszerű körülményekből próbálták levezetni a műalkotásokat.
Többen közülük, például a fiatal Lukács György a világnézet és a stílus fogalmaiban ragadta meg a jelenségek sokféleségének mélyebb egységet adó szellemet. Az esztétikai vizsgálódások a később marxista irányt vevő filozófusnál megalapozatlan társadalomfilozófiai következtetésekhez is vezethettek.
Amint a szerző kifejtette, a fiatal Lukács gondolkodását az a messianizmusnak is nevezett meggyőződés jellemezte, hogy esztétika és etika egymástól elválaszthatatlanok. Például A regény elmélete című fiatalkori munkájában a polgári társadalom viszonyait a tökéletes bűnösség koraként jellemezte, amely a durva anyagiság bilincséből képtelen az önfelszabadításra.
Demeter itt felhívja a figyelmet: Lukács szociológiai-esztétikai érdeklődése erősen az irodalomra összpontosított, ezért is lehettek olyan borúsak a társadalomfilozófiai következtetései.
Lukács nézeteit Molnár Antaléval ütköztetve Demeter rámutat: bár a polgári társadalom befelé forduló élményvilága nem kínált megfelelő anyagot a polgárság XIX. századi hanyatlásának megfelelő drámai ábrázolására, a zenei műveltség kiteljesedéséhez, egy „zenés kor” beköszöntéséhez viszont kedvező feltételeket biztosított a polgári kaszt följutása és a bensőséges lelki élet előtérbe helyeződése.
A könyvben a józan ésszel megragadható filozófiai problémák iránt érdeklődő olvasók számos érdekes mozzanatot találhatnak, ugyanis a zenével kapcsolatban ahhoz hasonló, plasztikusabb problémákat is boncolgat a szerző, mint Thomas Mann Doktor Faustusa vagy Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című könyve.
Az említett regényekben közvetlenül a művészeti – zeneesztétikai – problémákkal összekapcsolódva jelennek meg az élet alapkérdései. A zaklatott komponista számára Mann regényében, és a remete életmódot folytató professzornak Krasznahorkai művében egzisztenciális, tétre menő problémát jelent annak ténye, hogy a zenei hangok úgymond nem találhatók meg a természetben, hanem az ember saját maga állítja elő, és egyre elvontabb szintre emeli ezeket.
Demeter is plasztikusan, közérthetően fejti ki, hogy az említett problémákat miért tartják vagy tartották fontosnak az egyes teoretikusok: a mesterséges konstrukcióból és az azzal járó absztrakciós folyamatból adódó elidegenedés a kulcsszó, ez aggasztott egyes filozófusokat.
Demeter zeneszociológiai vizsgálódásai során tett kitérői közül a laikusok számára az egyik legérdekesebb lehet a mindennapiság fogalma, amelyet Hauser Arnold úgy jellemzett, hogy a művészet mellett csak ez képes kifejezni az élet teljességét és szakadatlan összefüggését.
Szerinte ez a teljesség minden más viszonylatban odavész. Ezen interpretáció mellé állítva e jelenségnek a Heller Ágnes által a reneszánsz emberkép alapján kifejtett elméletét, Demeter érthetően mutatja be, hogy a mindennapiság a művészet fogalmával, így az emberi lét legteljesebb tapasztalatával is összefügg.
Amellett, hogy A társadalom zenei képe számos érdekes hatástörténeti mechanizmust tár fel, a könyv összehasonlító módszerének egyik fő erénye az is, hogy rávilágít: a közügyekben is esetenként megkérdőjelezhetetlen tekintélyként beállított gondolkodókat – köztük Lukácsot – egyéni kedélyük, előfeltevéseik vagy csak a kutatási területük is befolyásolja – sokszor szubjektív következtetéseikben.
Bár a kötet nem tárgyalja a Guy Debord nevű filozófust, a mindennapiság kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a baloldali francia gondolkodót politikai nézetei ragadtatták arra, hogy a semmittevés olyan formáit, mint az „őgyelgés”, a legautentikusabb létmódok egyikének tekintse, pusztán azért, mert azt a kapitalizmus nem képes kisajátítani, a saját maga számára előnyökkel járó értelemmel feltölteni.