„A pénz diktatúrája halad előre, és közeledik természetes csúcspontjához, a fausti civilizációban ugyanúgy, mint az összes többiben. […]
Ha a pénz valami kézzelfogható volna, léte is örök lenne, mivel azonban a gondolkodás egy formája, elenyészik, mihelyt a gazdaság világát végiggondolta – mégpedig anyagtalansága miatt” – írja Oswald Spengler az 1923-ben megjelent A Nyugat alkonya című könyv II. kötetében.
Azért kezdtem írásomat e halhatatlan gondolatokkal, mert a könyv, amelyről szólnom kell, méltó a történelmet műalkotásként látó és láttató szellemóriás világához. Ryszard Legutko lengyel katolikus filozófus és politikus életbevágóan fontos művet írt (2012-ben), amelyet magyar nyelven A közönséges ember diadala címen vehetünk most kézbe a Felczak-könyvek Sorozat részeként.
Aki tisztában van kultúrtörténeti alapfogalmakkal, sejtheti, mire számítson a címet olvasva. Annak a globális folyamatnak a vizsgálatáról van szó, melynek során – ahogy Csejtei Dezső summázza A Nyugat alkonya utószavában – „az organikus nép (amely a kultúra időszakára jellemző) a civilizáció fázisában szervetlen tömeggé változik”.
Legutko lengyel és kelet-közép-európai gondolkodóként a kommunizmus (szocializmus) és a liberális demokrácia közti hasonlóságokat tárgyalja – pontosabban ez a kiindulópont, ami lehetővé teszi jelenlegi valóságunk történelmi, politikai, antropológiai, vallási aspektusból történő vizsgálatát. „Mindkét rendszer egyértelműen elszakad a múlttól.
Mindenekelőtt a tekhnébe vetett hitből fakad az a természetesnek tekintett beállítottság, amely a haladás kategóriáiban gondolkodik […] az új egyértelműen privilegizált, a régit pedig kétségbe vonják” – írja.
Legutko kortársunk. Egyszerűen, tömören fogalmaz, logikusan érvel. Könyve könnyebben olvasható – és kisebb táskában elfér –, mint Spengleré, elvégre nem a történelem egészét részletezi, „csak” a megjelölt fogalmakat vizsgálja a hellén kultúrától napjainkig.
Legutko is rengeteget hivatkozik és idéz, de olyan könnyű tollal veszi elő Cicerót, Tocqueville-t, Ortegát, Rousseau-t vagy Kantot, hogy a hatás minimális háttértudással is garantált. Szerzőnk nyílt sisakkal játszik, nem folyamodik obskúrus praktikákhoz, egyik hosszú eszmefuttatásához például Churchill közhellyé vált gondolatából indul ki, amit többnyire – pontatlanul – így idéznek: „A demokrácia rossz rendszer, de még senki nem talált ki jobbat.”
Az elemi meglepetés erejével bíró hatást az váltja ki, hogy amire Legutko pontról pontra rámutat, és amit a saját bőrén tapasztalt, azt mi is tapasztaljuk, érezzük, csak nem kaptuk meg a rossz civilizációs-kulturális közérzetünk artikulálásához szükséges történelmi-politikatörténeti nevelést (a posztszocialista-fogyasztói zombitársadalom kritikája artikulálatlanul többek között Tankcsapda-koncerteken fogalmazódott meg, amikor azt üvöltöttük, hogy a parabolamocskot fogjuk, meg az izomagyú Mikiegér bárkit megöl a kokainért – szóval érezni éreztük, amit a szerző, csak nem volt meg a cizellált verbális eszköztárunk a Jagelló Egyetem filozófia szakáról).
Legutko rámutat: a liberális demokrácia rendszere a történelem végének, a történelmi fejlődés csúcsteljesítményének tartja magát, ahonnan nincs tovább; akárcsak a kommunizmus. Nekünk nem voltak Legutkóink az iskolákban, akik elmagyarázzák, hogy a demokrácia mellett milyen előnyei vannak például a monarchiának. Evidencia volt számunkra, hogy ez a rendszer a fejlődés csúcsa, fejlődik a technika, a gazdaság, a politika, az oktatás, és minden egyre jobb lesz.
„A politika és az állam egy kis szolgáltatói csoport kezébe kerül, amelyet választásokon ellenőriznek és cserélnek le, ugyanakkor mindenki más csak annyit akar, hogy békén hagyja a politika, […] így privát szenvedélyekre fordíthatja az idejét, művelheti a kertjét, sportolhat vagy tévét nézhet” – olvashatjuk.
Ennél konkrétabban és praktikusabban még nem fogalmazták meg az óriási tévedést, amiben éltünk-élünk. Mert amit világmegváltó impulzusnak hittünk, valójában önmaga fenntartására törekvő, hatalmi mechanizmus. Eredményei?
„A nyelv korlátolt […] tele van vulgarizmusokkal, állandó szókapcsolatokra épül, melyek […] a reklámból és a szórakoztatóiparból erednek. […] Akik pozíciójukból és a műveltségükből adódóan emelni tudnák a nyelvi sztenderdeket, szívesen szorítják őket még lejjebb” – mutat rá Legutko.
Szóról szóra ez történik! Művészemberek makognak szlengben, hogy megfeleljenek az infantilizálódó korszellem felszíni áramlatainak! Irodalmárok szállnak alá a nyelvi ínség sivatagába, hogy azoknak a páriáknak a nyelvén szóljanak, akiket éppen föl kéne emelniük.
Legutko műve pontosan és olvasmányosan ábrázolja napjaink tömegemberének uralmát, a fogyasztás, az élvezkedés, a kisszerű konformizmus diadalát. Könyve mellé természetesen más könyveket is el kell olvasni, hogy ne essünk mély depresszióba ezt a sárkányfogveteményt látva; de sosem árt tudni, hogy pontosan mire is keressük az orvosságot.
Ryszard Legutko: A közönséges ember diadala (fordította: Pálfalvi Lajos). Felczak-könyvek Sorozat, Rézbong Kiadó, 2018.