Monumentális úszó szeméthegy az óceán közepén – tőlünk „beláthatatlan” messzeségben ringatózik ugyan, de attól még ott van. A rémisztő hegy egyre nő, a szenny lassan ellepi földi világunkat, sokan mégis szeretnének nem tudomást venni erről. Jóllehet vannak olyanok is, akiket zavar ez, a legtöbben inget feltűrve akarnak „odamenni”, hogy csináljanak „végre valamit”.
Ez azonban csak a jéghegy csúcsa. Azért már sokkal kevesebben tennének bármit is, hogy tudatunkat ne lepje el irdatlan mennyiségű szennyeződés a naponta ránk zúduló fölösleges információk vagy éppen a mértéktelen fogyasztásra buzdító reklámok révén. Pedig ott lehetne elsődlegesen tenni valamit.
Hogy a mai, Istennel és a természettel szembeforduló kor korántsem a létező világok legjobbika, arra ökológiai nézőpontból markánsan mutat rá az Ars Naturae folyóirat. Ökológiaiból, amelyben etimológiailag bennefoglaltatik az oikosz, a bensőségessé tett környezet, valamint a logosz, az isteni ige és a tudás kifejeződése. A küllemében is pompás, újabb összevont számmal jelentkező periodika – ahogy azt Kocsi Lajos főszerkesztő vallja – azt vizsgálja, hogy a természeti rend vallásos értelme miként tárul fel, és hogy a természet és a természetfölötti viszonya hogyan jelenik meg a különböző – keresztény vagy keleti – hagyományokban.
A folyóirat és a körülötte kialakuló ökofilozófiai műhely mindezen alapelvek mentén nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy az ökológiai érzékenységet a tudatökológia felé irányítsa. Ezt így írja le Horváth Róbert vallásfilozófus, akitől az elnevezés is származik:
„A környezeti válság mindig a környezethez való viszony válságos voltának a következménye. Minden hibás viszonyulás – elsődlegesen – abból származik, hogy nem a saját tudaton belüliként éljük meg, akár a biológiai, akár a szorosabban emberi környezetet. Az ökológiai krízisek nemcsak megelőzhetők, de meg is oldhatók annak révén, hogy a saját tudatunk részeként tekintünk mindenre. A saját tudat elidegeníthetetlen részeként tapasztalni valamit, azt is jelenti, hogy megoldani kezdeni a vele kapcsolatos válságot.”
Szintén fontos szempontra mutat rá a jelen számban Mohay Tamás egyetemi tanár: „A természetvédő törekvések tiszteletet érdemelnek ugyan, ám arra is fényt vetnek, mekkora gőg szorult az emberbe. Aki túlságosan sokat képzel önmagáról, túlságosan is kiemeli saját magát a szerves körforgásokból, túlságosan is úrnak és parancsolónak képzeli saját magát ahelyett, hogy elismerné a természet és a történelem Urának valódiságát. Aki az Úristent szem elől veszti, saját magából is, meg a természetből is bálványt farag.”
A több mint háromszáz oldalas, könyv terjedelmű kiadványból még hosszan lehetne és kellene is idézni. A benne szereplő írások olyan gondolatokat sorjáztatnak, amelyek Hamvas Béla-i értelemben igazi meditációs objektummá válhatnak az olvasó számára. De hogy legalább a kiadvány széles látókörét, témagazdagságát érzékeltessük, a rovatok nevét érdemes e helyütt is felsorolni: Életrend, Vízgazdálkodás, Tájfilozófia és tájesztétika, Kultúra és művészet, Embertan és kozmológia, Környezetbölcselet, Környezeti nevelés.
Külön érdeme a folyóiratnak, hogy akár évtizedekkel korábban publikált értékes írásokat is bátran közöl újra vagy jelentet meg először kiváló magyar fordításban: legyen szó Aldobolyi Nagy Miklós 1940-ből származó, a pusztuló Hanságról szóló érzékletes leírásáról, vagy éppen Hans Riehlnek a művészet szimbolikáját bemutató, hatvanas években születő cikkéről. Az új és a korábbi kötetek olvasása és a bennük felmerülő gondolatok elmélyült tanulmányozása mindenkinek ajánlott, aki választ keres életének alapkérdéseire, és akit foglalkoztat az emberiség és a világ sorsa.