Elnézést kérek az Olvasótól, amiért kissé félrevezető címet adtam a cikkemnek, és esetleg abban a reményben kezdett bele az olvasásba, hogy Orbán Balázs kitűnő művének kvintesszenciáját találja meg itt, röviden: ez volt a (be)csalogató. De ne hagyja abba az olvasást, mert az a Székelyföld, amelyiket be szeretnék mutatni, szintén megérdemli a jóindulatú odafordulást! A Székelyföld kulturális folyóiratról lesz ugyanis szó.
Valahányszor Csíkszeredában járok (és mivel a feleségem Csíkszeredából származik, igen gyakran teszem ezt), soha nem mulasztom el, hogy a Székelyföldet mint kulturális intézményt (ez egyáltalán nem túlzás!) és mint baráti társaságot, kedves befogadóhelyet felkeressem. Arra gondoltam tehát, hogy ezúttal virtuális sétát teszek a lap „hervadmárligetünksdíszeihullanak” berkeiben a tisztelt olvasóval, és kalauzunk – amolyan modern Vergiliusként – Lövétei Lázár László főszerkesztő úr lesz. A vele folytatott beszélgetés kivonatát bocsátom most önök elé, hadd lássák, miből lesz a székelyföldi cserebogár!
A lapot 1997 októberében alapította Ferenczes István főszerkesztő két munkatársával, György Attilával és Molnár Vilmossal – ezért is van az, hogy a Székelyföldnél a naptári év októbertől októberig tart. Nemsokára hazahívta Kolozsvárról az akkor még ott dolgozó Lövétei Lázár László és Fekete Vince költőket, és így kezdett el működni a lap, amelyiknek ebben a fluktuáció szempontjából jövő-menőnek bizonyuló világban szinte egyedülálló módon a mai napig változatlan a szerkesztőgárdája. Arról nem is beszélve, hogy Székelyföld számos régióját (Csíkszék, Háromszék, Udvarhelyszék és a Gyimesek) képviseli valaki. (Továbbá a lap szerkesztői egytől egyig József Attila- vagy Márai Sándor-díjasok; nem mintha ez a minőségét befolyásolná – nincs is erre szükség –, egyszerűen csak jó leírni.)
ERŐS JELENLÉT
A folyóirat a kezdetektől az összmagyar irodalmi és kulturális élet igényes megjelentetését tűzte ki céljául, és ezt a célt igen hamar teljesíteni is tudta: minden jelentős, a magyar nyelvterület bármely szegletéből származó szerző és szakember közölt már a lapban, többen többször is. Ráadásul a szűkebb értelemben vett hazáján kívül is ismertségnek és népszerűségnek örvend: 1600 példányban fogy belőle, a vásárlók egy részét előfizetők (körülbelül 1000 fő), a fennmaradó részét pedig a könyvesboltokba, lapárusokhoz betérők teszik ki. (Itt szeretném megjegyezni, hogy a folyóirat Magyarországon is kapható, a Lapker-hálózatban és kiemelt pontokon, vidéken és a fővárosban egyaránt. Sőt, a Liszt Ferenc repülőtéren is megvásárolható – Amerikáig el lehet olvasni egy-egy számot, az olvasói fellegekben járás garantált…) Ehhez természetesen az is kellett, hogy a lapot folyamatosan az érdeklődés középpontjába helyezzék, erős virtuális és valóságos jelenlétet biztosítsanak neki: túlzás nélkül állítható, hogy nem volt olyan meghívás, felkérés vagy bemutató, amelyre a Székelyföld szerkesztői nemet mondtak volna.
IMPOZÁNS NÉVSOR
Az irodalom, kultúra és a közönség, szerzőgárda kapcsolatát még szorosabbra igyekeztek fűzni 1998-tól, amikor először osztották ki a Székelyföld-díjat: a díjazottak névsora lenyűgöző (csak néhányan közülük: Bodor Ádám, Farkas Árpád, Kányádi Sándor, Király László, Kovács András Ferenc, Orbán János Dénes, Szilágyi István, Szőcs Géza, Vida Gábor), éppen úgy, mint a 2014. májusi szám (a folyóirat életében ez volt a kétszázadik szám), amely a lapban közlő szerzők eddigi legnagyobb seregszemléje, az az alapgárda, amelyikre mindig lehet számítani egy-egy igényes kézirat vonatkozásában (is).
Emellett 2004 óta kiosztják a Székely Bicskarend-díjat, ami nemcsak góbéfricska azoknak, akik a Székelyföld kapcsán egyből a bicskára gondolnak (pedig itt sem bicskázunk folyton, néha szalonnázunk vele), de azon szerzők a nagyrabecsültségének jele is, akik a Kárpát-medence más részein születtek, mégis „tiszteletbeli székelynek” számítanak (például Kemény István, Szálinger Balázs, Térey János, Zalán Tibor).
2012-ben indították útjára a Székely Könyvtár elnevezésű sorozatot, amelyben arra vállalkoztak, hogy évente tíz megjelentetett kötetben bemutassák a „székely–magyar kultúrkör” alapműveit. A szerkesztési elvek megengedőek (hála Istennek), így a sorozat a régi (elsősorban 19. századi és 20. század eleji, közepi) klasszikusok műveitől kezdve a kortárs szerzők munkái bemutatásával bezárólag igen széles felhozatalból merít. (Bizton állítható, hogy akinek a teljes sorozat megvan/meglesz a polcán, és az egyes kötetek olvasmányélménye ott villog majd az emlékezetében: nem elveszett ember.)
KULTURÁLIS ÁTJÁRÓ
Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy az irodalmi élet (és itt fontos elmondani, hogy a kultúrák közötti interakció és átjárhatóság jegyében a lapban rendszeresen közölnek a jelenkori román irodalom jelentős alkotói is: Mircea Cartarescu, Filip Florian, Dan Lungu stb.) mellett a lapnak a lelkes olvasók által igen várt, másféle rovatai is léteznek – kritikák, levéltári kutatások eredményei, történeti és néprajzi tanulmányok, interjúk, a szájhagyomány megörökítése jegyében született írások és filozófiai esszék is napvilágot látnak. A lapot 2011-től főszerkesztő Lövétei Lázár László elmondta: tervezik felkérni előfizetőiket, hogy egy-egy magyarországi ismerősüknek is rendeljék meg a lapot… Janus Pannoniust parafrazálva: jó híre (hadd) terjed(jen), s általa (legyen) híres e föld!
És apropó, jövőbeli híresség(ek): meg kell említenünk a tehetséggondozás és utánpótlás-nevelés területén kifejtett tevékenységet is – a cikk megírásának pillanatában zajlik például egy tehetségkutató pályázat középiskolásoknak Ki vagyok én? címmel, de emellett a Székelyföld hasábjai biztosítottak publikációs lehetőséget sok, mára ismertté vált szerzőnek a rendkívül nehéz és idegőrlő első közlések idejében.
A lapot az olvasói elköteleződésen túl Hargita Megye Tanácsa támogatja, de rendszeresen pályáznak a Nemzeti Kulturális Alaphoz és a Bethlen Gábor Alaphoz is. Sőt időnként, amikor olyan a politikai konstelláció, a bukaresti kormány is támogatni szokta, más lapokkal egyetemben. Viszont a határokon át nem ívelő postaköltség és honoráriumutalás banki terhelése gyakran cáfolja mindazt, amit az unión belüli szabad áramlásról gondolunk…
Ezek voltak – mogyorónyi dióhéjban – a tények. De vannak az érzetek is. Az érzetek és jó érzések. Amit mindenki megtapasztalt, aki valaha felkereste a Székelyföld szerkesztőségét. Hogy olyan ide belépni – és a szerkesztőség bármelyik ajtaját kinyitni –, mintha hazaérkezne az ember. Kedves, mosolygós munkatársak fogadják, a vendég kedvéért gyakran még a munkájukat is abbahagyják, kávéval kínálják, és az alagsorban kialakított közösségi térben szívesen elbeszélgetnek a napi események és kulturális hírek koordináta-rendszerén belül bármiről. A híres székely vendéglátás magától értetődően valósul meg itt: a Székelyföld kapuja mindenki előtt nyitva áll.