Ahogy bandukoltam a Széchényi-könyvtár felé, felidéztem, mit tudok, mire emlékszem Kozmutza Flóráról, s két párhuzamosan élő kép kezdet formálódni bennem. Az egyik még középiskolai tanulmányaim öröksége, József Attila és Illyés Gyula kapcsán került szóba Kozmutza Flóra is. József Attila nem sokkal öngyilkossága előtt, 1937. február 20-án ismerkedett meg vele egy irodalmi szalonban, első pillantásra beleszeretett, azonban élete meghatározó nőivel kapcsolatos rögtön felébredő szenvedélyén erőt véve nem azonnal, hanem csak második találkozásuk alkalmával kérte meg a kezét. Flóra nem viszonozta lángoló szerelmét, de nem tudta és nem akarta elengedni az egyre súlyosabb pszichés állapotba kerülő költő kezét. Majd József Attila halála után, 1939-ben házasságot kötött Illyés Gyulával… Ám amennyire a középiskolában a XX. század második felének magyar irodalma háttérbe szorul az érettségi tételek sötét árnyéka alatt, úgy lett ez a sírig tartó hűséges és kölcsönös szerelem is elhadarva, egy jelentős költő életrajzi adatává kicsinyítve.
Sajnos, ennyi maradt volna meg alakjából bennem – és talán egész generációmban is –, ha egy évtizeddel később nem kezdem el szerkeszteni a Gyógypedagógiai Szemle című szakfolyóiratot. Ennek hasábjain egyre többször találkoztam Illyés Gyuláné dr. Kozmutza Flóra nevével, hol megkerülhetetlen hivatkozások, hol intézménynevek, hol személyes visszaemlékezések formájában. Így s ekkor kezdett lassan kibontakozni bennem egy másik Kozmutza Flóra alakja is.
Figyelmes, végtelenül önzetlen és különösen érzékeny nő volt
Ki volt ő? Ki volt e másik Kozmutza Flóra? Gereben Ferencné nyugalmazott főiskolai tanár, a Gyógypedagógiai Pszichológiai Intézet egykori vezetője így mutatta be a kiállítást megnyitó beszédében: „A körülöttünk levő fényképek, tablók, relikviák egy mozgalmas, gazdag és rendkívül tevékeny életút dokumentumait tárják elénk, amelyek Illyés Gyuláné dr. Kozmutza Flórát, a magyar irodalom jól ismert alakját, a »költőfeleséget« egy másik, sokak számára kevéssé ismert szerepben mutatják be: mint hivatását gyakorló szakembert, pszichológust, gyógypedagógust, az egykori nevén gyógypedagógiai főiskola első női oktatóját, majd később igazgatóját, a Magyar Gyógypedagógusok Egyesületének, továbbá a VII. kerületben szakmafejlesztési célból a nyolcvanas évek elején életre hívott hatalmas épületkomplexum és az ott működő Gyógypedagógiai Pszichológiai Intézet alapításának kezdeményezőjét.”
S még lehetne sorolni, de összeáll a kép: Kozmutza Flóra egy tudományterület megkerülhetetlen személyisége, nagyasszonya volt. Egyszerre határozta meg a magyar gyógypedagógia elméletének, vizsgálati módszereinek és gyakorlatának fejlődését az azóta is használt, tanított és hivatkozott – társszerzőkkel együtt jegyzett – alapművel, az 1968-ban megjelent Gyógypedagógiai pszichológia című könyvével, és egyszerre volt iskolateremtő, intézményalapító, valamint gyógypedagógus-nemzedékek tanára, mentora, segítője. És fontos kiemelni, hogy mindezt anyaként, feleségként, másrészt egy erősen férfiközpontú korban nőként, harmadrészt egy cinikus kommunista diktatúra hétköznapjaiban európai értelmiségként érte el, valósította meg.
A Szűts-Novák Rita rendezte kiállítás fotókkal, kéziratokkal, szöveges és tárgyi emlékekkel egyszerre mutatja be mindkét Kozmutza Flórát, illetve egy harmadikat, aki legtöbbször mégis elsikkad az irodalom- és tudománytörténet dokumentált sikerei mögött: a visszahúzódó, figyelmes, végtelenül altruista és különösen érzékeny nőt – akiről hosszan, személyes emléktöredékekkel és sok pillanatában meghatóan mesélt a megnyitón lánya, Illyés Mária művészettörténész.
Ahogy kiléptem a Széchényi-könyvtárból, s próbáltam összerendezni, újraformálni a bennem élő Kozmutza Flóra-képet, újra meg újra egy tőle származó idézet jutott eszembe – s ez talán manapság sok szempontból is nagyon fontos és erősen igaz életfilozófia: „Hivatásom a gyógypedagógia. Erre esküdtem fel. A segítségnyújtás is lehet szenvedély.”
