A világ posztapokaliptikus romhalmaz, a mindenség egy gigászi talált tárgyak osztálya, csodák mezeje és végtelenített asszociációs mező, ahol egy dologról alkotott benyomás és az általa hordozott funkció ölelkezését nem segíti többé semmilyen konvenció – mert nincsen, akivel megegyezhetnénk. Homolya Gábor tárgyapplikációival sokkal messzebbre merészkedik, mint Mad Max. Utóbbinak könnyebb is a dolga, hisz bármire is bukkan a nukleáris sivatagban, úgyis mindenből autót épít.
Homolya trófeái, romjai, építési törmelékei, preparált antikságai a szomszéd teremig se mennek el, nemhogy a szomszéd sivatagba ivóvízért, ezek merőben aszketikus tárgyak, könyörtelenül ott maradnak, ahol vannak, követelve figyelmünket. Ha megkapják, mi megyünk oda hozzájuk. És – más választásunk nem lévén – maradunk is. Ahogyan a hellenizmus korszaka tipizálható egy maszkkal, egy szoborral, oszlopfővel vagy timpanonnal, úgy jelenlegi, posztmodern vagy fogyasztói – vagy ahogy majd az utókor nevezi, olyan – kultúrkorszakunk legtipikusabb kézzelfogható manifesztuma a tárgyapplikáció. Amit egyébként szakszerűen assemblage-nak kellene nevezni, ha nem volna valami végtelenül bosszantó abban, hogy művészettörténeti kategóriába nyomorítunk egy nyilvánvalóan a művészet története utáni állapotban ragyogó tárgyegyüttest.
Duchamp piszoárjában még az volt az érdekes, hogy piszoár, és nem egy tízszer nyolcas freskó aranyfüsttel. A ready made-től eljutottunk odáig, hogy semmi sem ready, az evőeszközökből álló Pléhkrisztust szemlélve nem kiáltunk fel: jé, ez kanál! Pléhkrisztusunk teljesen egyértelműen közli velünk ugyanazt, amit a Mátrixban Neóval a buddhista gyermekecske: nincs kanál.
A művész, a homo ludens megérkezik abba a bizonyos, egykori civilizációnk törmelékeivel borított sivatagba, és valamiféle nagyon mélyről jövő, archetipikus sugallatoknak engedelmeskedve ragaszt, szögel, illeszt és berhel, évezredes mintákat követve. Végül is Mad Max monomániás autóépítése sem esik ettől távol, hiszen itt ugyanolyan monomániás szentélyépítésről beszélünk. Mi mást is építhetnénk az idők végezetén, ha nem szentélyt vagy kegytárgyat? Elvégre bankházak, latrinák vagy lóversenypályák építése ilyenkor már merőben szükségtelen.
Homolya Gábor Leltárának bevallott célja az eddigi életmű összefoglalása (március 25-től – más művekkel – az Érdi Galériában folytatódik a kaland, ezzel is hangsúlyozva, hogy az összefoglalás szerencsénkre semmiképpen sem lezárást jelent), és a Gogol 9 Galéria terei nem véletlenül vezetnek minket a részletezett tárgyaktól a vázlatok, plakátok, történelmi-közéleti grafikai tréfák felé, az egyik folyosó végén például a Jesszusom többszáznyi Krisztus-képből álló kollázsához. Lám, eljutottunk a talált tárgyakból eszkábált frigyládáktól és rézkígyóktól a hivatalos aranyborjúig. Másfajta megérkezés a két homokképé: itt már a közeg – a posztapokaliptikus sivatag homokja – a tárgyak megtalálásának közege ábrázoltatik, foglaltatik keretbe.
Mintha őrült állatkísérleteket végeznénk Noé bárkájában, pedig csak a rendelkezésünkre álló eszközökkel folytatjuk a genezist.
Homolya Gábor: Leltár.
Gogol 9 Galéria, megtekinthető: április 29-ig, hétköznap 8–16 óra között.