Színészek önéletírásait szakmabeliek és rajongók olvassák. Ebből a szempontból Tahi-Tóth László és Al Pacino önéletírása között semmi különbség nincs, csak utóbbit többen írják és többen olvassák.
Hogy Varga Vilmos A Pece-partról jöttem című kötetét (az alcíme talán sokaknak beszédesebb: Regényes önéletírás színészi érzületekkel) hányan fogják olvasni, nem tudhatom – mindenesetre megpróbálom meggyőzni ennek hasznosságáról és élményszerűségéről mindazokat, akik még soha életükben nem hallottak Varga Vilmosról, Erdély nagyváradi színészkirályáról, aki 1931-től 2016-ig élt.
És aki rengeteg szerep, rendezés, önálló előadóest és a Kiss Stúdió Színház (az egyetlen, folyamatosan működő, magyar nyelvű romániai magánszínház, minden állami támogatás nélkül) megalapítása mellett még arra sem volt rest, hogy meséljen nekünk egy kicsit.
Ady nevezte el Pece-parti Párizsnak Nagyváradot, és bele sem gondolt, hogy egy villoni alak tűnik majd fel a várost átszelő patak partján, amely a Nagyváradon felnövő és galeriző szerző ikonikus beavatási tere, ahol is: „…víz alatti cicát játszottunk, rákot fogtunk és tejes kukoricát loptunk. Jó tűzön pirosra sütöttük, nem kellett estig semmi. A talpunkon a bőr […] olyan vastag volt, hogy kavicsos […] pályán is könnyedén futballoztunk mezítláb.”
Hősünk nem született művészcsaládba (viszont a kuláklistára fölkerült), volt rakodómunkás, mitfahrer (gépkocsivezető-kísérő), teherautó-szerelő műhelyben inas, mindezt a Ceausescu-rendszer legsötétebb éveiben, egyetemre pedig így került, őt magát idézve: „– Vili, gyere ki, mert megyünk egyetemre.[…] / – Minek? / – Mert visznek katonának.”
Ez nem is színészi önéletrajz meg hitvallás (azért van benne az is), ez egy kész pikareszk regény, tele abszurd fordulatokkal. Végig lehet izgulni az egészet, hiszen a főhős-elbeszélő borzasztóan szimpatikus, igazi vagabund, kemény legény, aki nem ijed meg a saját árnyékától, képes fölállni a legnagyobb pofonból is, és üres zsebbel is roppant kedéllyel tud létezni. Amikor az ember világgá megy (vagy csak a kocsmába), pont ilyen cimborákat kíván magának:
„Megtanultam éhezni és mosatlan kézzel zabálni, szomjazni és virágvázából inni a bort. Ismerkedtem lányokkal és örömlányokkal, szeretkeztem sofőrkabinban és szénakazalban… pedig akkor még nem tudtam, hogy Francois Villon valaha is létezett a világon.”
Varga Vilmos kalandjai és történetei annyira elevenen fogják az olvasót, hogy szinte észre sem veszi, hogy megismeri a Kolozsvári Színiakadémia egykori tanárait, a Székely Színházat, a Temesvári Színházat, a németországi, franciaországi és svéd turnék sajátos levegőjét. Pedig szerzőnk stílusa egyáltalán nem az a kiérlelt fajta, az írásmű valóban visszaemlékezés, napló, sokszor a csapongó emlékezet következetlen és szerkesztetlen – azaz eleven – táncikálása.
Aki olvasott már színészönéletrajzot, az pontosan tudja, mire számítson. És ehhez jön hozzá minden, ami miatt ezt a könyvet „civileknek” is érdemes elolvasni: hogy Varga Vilmos legendás Villon- és Wass Albert-estjeit nem fikcióból és spekulációból tudta létrehozni, hanem saját emberi minőségéből.
Olyan kevés ma a valóban átélt és nem csupán átvegetált emberi élet! Merítsünk Varga Vilmos életpéldájából. Elsősorban bátorságot, igazságosságot és hitet. Zárjuk az írást a szerző által parafrazált Ady-verssorral: „Szívünk izzik, agyunk jégcsapos, a Föld reánk fölkacag ebben a sérült, pénzhajhászó világban, s mi megpróbálunk a kimondott szó megtartó erejével egy kis gyógyírt, reményt csepegtetni, ahol erre igény van.”
Varga Vilmos: A Pece-partról jöttem (Regényes önéletírás színészi érzületekkel). Kiss Stúdió Alapítvány, Peceparti Plasztika Kft., Nagyvárad–Budapest, 2017.
