„Amikor a közelemben járó-kelő emberek beszédét hallom, olykor égnek áll a hajam” – áll Dánielisz Endre tanár úr Nyelvőrség Biharországban című könyve egyik cikkének elején. Nekem, bevallom, nagyon szimpatikus ez az attitűd: egy nyelvművelőnek, egészen pontosan nyelvőrnek így és csakis így lehet viszonyulnia a környezetéhez – nincs ebben semmi túlzás. Egyszerűen aranyos a kilencvenhárom esztendős tanár úr dohogásait és komoly okfejtéseit összefoglaló könyv.
Dánielisz Endre nagyszalontai tanár, irodalom- és helytörténész, nyelvművelő évek óta közöl a Biharország nevű folyóiratban tömör, szakszerű és élvezetes olvasmányokat, cikkeket. A kötetté összeállt anyag bevezet a földrajzi és személynevek világába, megismertet a helyesírás szabályainak változásaival, és választ ad olyan kérdésekre is, hogyan használjunk helyesen bizonyos szavakat.
A bátran önéletrajzi írások szellemesek, kedvesen dohogók, szeretetteljes szigorral szólók, nagyon hasznosak, és olyan küldetéstudat munkál bennük, amely előtt csak kalapot lehet emelni. Dánielisz Endre őrzi a nyelvet, az anyanyelvet, a szó legszorosabb értelmében:
„Magyar mivoltunk velejárója, hogy gondolatainkat – szóban és írásban – érthetően, helyesen fogalmazzuk meg. Szerfölött előnyös az idegen nyelvek ismerete, ám aki anyanyelvét indokolatlanul jövevényszavakkal szennyezi, ártalmára van nemzeti mivoltának. Nekünk magyarságunk a menedékünk, ez pedig elszakíthatatlan édes anyanyelvünktől.”
Még ha nem ért is egyet valaki mindazzal, amit a szerző képvisel, el kell ismernie, hogy konzekvens a hang, hogy a szerző tisztában van a legújabb kori nyelvi változásokkal, és hogy okkal félti anyanyelvünket.
Magam is meglepődtem egyik-másik szellemes vagy érdekes mondata olvastán, volt olyan információ, amit eddig nem ismertem: „A Francia Tudományos Akadémia filológus szakértői szerint – három évtizeddel ezelőtt – világunkban 2796 nyelvet beszéltek. Hol a helyünk e népes társaságban? A nyelvstatisztikával foglalkozók az előkelő 37.-re érdemesítettek bennünket. […] El sem hiszik, hogy a piros-fehér-zöldet e hosszú asztal legelején, a 3. és 4. centiméter között fedezik föl.
Ismerjük el: mi, magyarok a magunkét – a világnyelvekhez viszonyítva – már-már jelentéktelennek tartottuk.” Vagy: „Hajdan – hajdanán – hajdanában: jelentésük azonos, és választékos, irodalmi rangú beszédünk, írásunk tartozékai. Ezekkel helyettesíthetjük az elkoptatott valamikor, régen-t. »Testvérük« volt a napjainkra kihalt hajdanta változat.” (Bevallom, ez a hajdanta azóta a kedvencem lett.)
A kötet – a nagyon bölcs szerkesztésnek köszönhetően – nem időrendben vagy megjelenési sorrendben közli a szövegeket, hanem témakörök szerint: ha egy bizonyos témakörnek vannak később született, vonatkozó esszéi, akkor azt egy csokorba gyűjtve adják közre.
Külön szót érdemel a nyelvőrködés és nyelvművelés mellett az Arany-évfordulóra írt cikkek listája, az üdvözlési és jókívánsági formulákról írt cikkek sora, a földrajzi és személynevek világa és a módosult helyesírási szabályok is.
A legtöbb szót használó Arany János nyelvi gazdagságának okain töprengve a következő megállapításra jut: „A parasztok lakta Nagy-Kölesér utcában nőtt fel, a szalontai nép körében töltötte gyermekkora fogékony esztendeit, majd jegyzőként naponta érintkezett az ízes szavú emberekkel. Mindezek hatását megtaláljuk népies szólamokkal, szókötési fordulatokkal ékes költeményeiben. Amit eladdig papírra nem vetettek, amire nyomtatott szövegben nem bukkanunk, azt merészséggel, de a fejlett ízlést nem mellőzve költői alkotásaiba iktatta.”
Ilyen és ehhez hasonló okos, nyugodt és szép megállapításokkal van tele ez a kötet, amelynek szövegei helyben, a Biharország című lapban is nagy szolgálatot tettek az olvasóknak, de könyvben is kifejezetten hasznosak.
Dánielisz Endre: Nyelvőrség Biharországban. Holnap Kulturális Egyesület – Várad folyóirat, Nagyvárad, 2018.
