– Idén jelent meg új albuma Asymmetry címmel. A mostani miben tér el az eddigiektől?
– Minden albumom merőben más. Az Asymmetry – amit Michael Manring amerikai basszusgitárossal és Major Balázs ütőhangszeressel készítettem – ezúttal letöltős formátumban jelent meg az Egyesült Államokban, a Greydisc Records kiadásában. A hangszer-összeállítás változatos és különleges: játszottam lanton, 16 húros gitáron, bariton gitáron, kínai citerán, esrajon. Ehhez társult Michael Manring és Major Balázs utánozhatatlan játéka. Eddig nem próbált hangeffektusokat is alkalmaztam, komoly, koncepciózus stúdiómunka áll mögötte.
– Az ön zenéje az egyediségével is kivívta a figyelmet a nemzetközi térben. Mégis, ha nem igazán akadnak hazai gyökerek, a keleti hatás mellett mikből táplálkozik ez a zene?
– Hazai gyökereink a tudatunk mélyén vannak, és az avatott zenehallgató kihallja a zenémből, hogy népzenei fogantatása is van, a harmóniavilága pedig talán Bartókéhoz áll legközelebb. A keleti hatás innen, nagyon mélyről ered. Nem a divatos világzene hozta elő, ez már jóval az új műfaj megjelenése előtt megvolt.
– Mindennek az alapja az improvizáció lenne?
– Az improvizáció mögött ott van az intuitív csatorna, amin át a személyes és kollektív tudattalanunk legmélyéről jönnek fel információk, és ez a mi esetünkben zenei tartalmat jelent. Az improvizáció nem holmi agyi kirakós játék számomra, hanem egy mély, lélektani folyamat, ahol átvivőcsatornaként az avatottságomnak és pillanatnyi állapotomnak megfelelő szinten interpretálom a feljövő zenei közléseket.
– Nemrég díjat nyert Üzbegisztánban a XI. Szamarkandi nemzetközi zenei fesztiválon.
– Minden második évben Szamarkandban rendezik meg a világ legnagyobb keleti és világzenei fesztiválját, amelynek Sharq Taronalari a neve. Ide független zenekutatóként invitáltak, immár harmadik alkalommal hívtak meg előadást tartani kutatásaimról a fesztivál zenetudományi konferenciájára. Területem őseink zenekultúra-töredékeinek felkutatása a ma fellelhető keleti zenei kultúrákban. Ezt hivatalosan senki sem támogatná itthon, ezért függetlenként igyekszem eredményeket felmutatni. Legutóbbi Zene és rítus a kultuszban és a kultúrában című előadásomért egy díjjal jutalmaztak. Ez az elismerés igazából csak nekem fontos, jelezve, hogy egy nemzetközi zenekutatói hálózatban elismert szakemberként tisztelnek úgy, hogy nem áll mögöttem akadémia és semmilyen hazai szakmai intézmény.
Szabó Sándor gitárművész, zeneszerző, zenekutató
– A zeneelméleti munkássága újabb darabjaként most októberben jelent meg Zenebölcseleti elmélkedések a kortárs zeneiség XX. és XXI. századi zenei paradigmájában címmel.
– Ebben a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával létrejött könyvben foglaltam össze mindazt, amit a zenéről és a mai világ emberének zenéhez való viszonyáról gondolok. Igyekszem új aspektusokat mutatni, hogy ez gondolkodást indítson el a zenéről. A könyv célja nem kevesebb, mint a modern kor paradigmájába záródott zenei tudat felszabadítása.
– Az európai dzsesszzenei élet mennyire tartja számon a magyar zenészeket, attól a kevés kivételtől eltekintve, mint Bacsik Elek, Szabó Gábor vagy Zoller Attila?
– A külföld a magyar zenészeket akkor tartja számon, ha valami különlegeset mutatnak meg folyamatos jelenlétben a műfajon belül, mint az éppen jellemző aktualitás, főleg, ha komoly művészi tartalmat is megjelenít. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a zenészeken kívül például Simon Géza Gábor nemzetközi elismertségnek örvendő dzsessztörténészünk is része az európai dzsesszéletnek, aki sokat tett azért, hogy a magyar muzsikusok jelenlétét és eredményeit dokumentálva még inkább felhívja rájuk a figyelmet.
A mai világ kulturálisan egy nyugati szellemű dominanciában él. Mi, magyarok valójában kulturális gyarmatként veszünk részt ebben a valóságban. A domináns kultúra iparosainak mi csak fogyasztók és legfeljebb tehetséges utánzók lehetünk. Úgy gondolom, hogy nem érdemes a világhírért dolgozni és létezni, csak tisztán a művészetért. Sokkal tisztességesebb és időtállóbb hitelesnek lenni, mint a médiumok által előírt paraméterek teljesítésével világhírűnek lenni, ami – hangsúlyozom – nekünk, magyaroknak a dzsesszben esélytelen.
