Jimi Hendrix is olyan kultúrtörténeti szereplő, aki személyében kulminatív manifesztumává lett egy kornak, pontosabban több korszak és több náció találkozásának. Hendrix volt a hatások és impulzusok egymáson áthaladását, összeforrását biztosító keresztút. Vagy épp a keresztúton álló Hekaté – sokunk kedvence a görög panteonból –, aki három arcával egyszerre múltba, jelenbe s jövőbe tekint. Ne legyünk restek elolvasni, hányféle náció összeolvadásának szülötte Hendrix, és hányféle stílust ötvözött zenéjében. Látni fogjuk: az a bizonyos keresztút számos keresztből áll össze. Hendrix most ünnepelné 75. születésnapját.
Talán vannak olvasók, akik akkor találkoztak a gitárkirály zenéjével, amikor még élt. Huszonhét évesen halt meg – gyarapítva a 27-esek klubját –, de a gondviselés kifürkészhetetlen akaratából úgy adódott, hogy még ma is az ő hatásán töprengünk, az ő működését elemezzük. Olyanok is, akik nyilván sokkal jobban csinálták az életüket nála, meg olyanok is, akik rosszabbul. Azt kétlem, hogy akár egy olyan is akadna, aki ugyanúgy. Nem sok az a 27 év, de ha úgy csináljuk… A legtöbben a felébe is belehaltunk volna.
Hendrix „a” gitáros. Az egész eksztatikusan teátrális gesztusrendszer, az egész rocksámáni attitűd a hangszer rángatásától – vagy még súlyosabb abuzálásától – az ajakbiggyesztő pofavágásokig, amelyeket a mai napig alkalmaznak a szólógitárosok (kivéve persze Ritchie Blackmore követőit, akik a legsötétebb sarokba húzódnak, és úgy tesznek, mintha nem csinálnának semmit), Hendrix pózaiból van felépítve. Jöjjenek a súlyosabbak is: a hangszer felgyújtása, a foggal gitározás – vagy inkább nyelvvel, mondja több szakértő, mert foggal igazából lehetetlen, csak tényleg úgy nézett ki, meg vagányabbul is hangzik. Saját tapasztalatom szerint a gitárhúrt gyakorlatilag bármivel meg lehet pendíteni, de Hendrix mesterfogásainak a halvány (és csupán feltételezett) utánzása is nagyon fáj. Nem ajánlom senkinek.
Visszatérve a gitárkirály idézett mondatára: a hatvanas években az elektromos jelekké átalakított akusztikus jelek hangáradata még nem az emberi létezés totális korrumpálódásának reprezentálása, mint a később megjelenő tisztán elektronikus zenék esetében. Amikor Hendrix így szól: „A hit az elektromosság révén jut el az emberekhez”, azt szó szerint érti. A hangtechnika fejlődése révén a XX. század közepén a zenetörténetben addig soha nem látott tömegekre sikerült egyszerre ugyanazon impulzussal hatni. Korábban fizikailag lehetetlen volt, hogy pár száznál többen élvezzenek egy koncertet, legyen szó bármilyen egyházi vagy világi muzsikáról.
Hendrixet hallgatott apám, hallgatok én és hallgat a fiam is. Amikor nemrég gyermekemnek elemeztem élettörténetét, halálára térve azt találtam mondani a kábítószerezés kapcsán – az apai tudat ilyenkor rendre elhomályosítja bármelyik valóságot –, hogy kedves zenészünk rossz társaságba keveredett. Fiamtól búcsúzva már értelmezni is tudtam a képet: Hendrix számára önmaga, önnön géniusza volt a legrosszabb társaság. Mert ismerjük az invokáció szakrális aktusát. Tudjuk, hogyan kell hívni a múzsát. De senki nem tudja azt kitépni magából, ha egyszer beléköltözött. Ugyanezt a mondatot mindenki képzelje el magában katolikus terminológiával – a további összefüggések feltárását az olvasóra bízom.
Jimi Hendrix emléke előtt tisztelegve ad koncertet holnap a Halper–Hendrix Experiment a fővárosi MOM sportközpontban. Halper László a szólógitáron, Kosztyu Zsolt a basszusgitáron, Hajas László a dobon, Kollmann Gábor és Csejtey Ákos a szaxofonon, Fekete István pedig a trombitán idézi meg a Gitárkirály munkásságát.
Az esten vendégelőadóként jut majd szerephez Szakcsi Lakatos Béla zongoraművész, Babos Gyula dzsesszgitáros, Kőszegi Imre dobos, Tátrai Tibor gitáros, Török Ádám fuvolista és Solti János all-around dobos. Mellettük színpadra lép még Rick Toldon amerikai énekes, aki összetéveszthetetlen hangjával szórakoztatja a közönséget.