– Megunta a sikert? Talán nem tetszett valakinek a személye?
– A Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál éppen a rendszerváltáskor nyugdíjaztak. Könyveimet aztán sem ott, sem máshol nem adták ki többé, és – érdekes módon – pár év múlva az általam szerkesztett népszerű Delfin-sorozat is megszűnt, nem is beszélve az író-olvasó találkozókról, amelyeknek szintén búcsút mondhattam. Gyanítom, hogy az elhallgattatás tudatos, kultúrpolitikai döntés lehetett.
– A Kádár-korszakban önt hova sorolták? Mik voltak az akkori tapasztalatai?
– Édesanyám felvidéki parasztlány volt, és mindig azt mondta: „Fiam, sose hallgass a kommunistákra, mert azok azt mondják: minden közös, de utána hozzáteszik, hogy ami az enyém, az nem a tiéd.” A Kádár-korszakban, az aczéli kultúrpolitika engem a „tűrés” kategóriába sorolt, mert 1956-ban a Könyvkiadói Munkástanács elnökévé választottak, amit a kommunisták sohasem tudtak nekem megbocsátani. Pedig elnökként kijelentettem: a Móra kiadó nem volt és nem is lesz politikai kiadó, tehát senkinek sem kell attól tartania, hogy elveszíti az állását.
– Hogyan került a Móra Ferenc Kiadóhoz?
– Első munkahelyem a Hungária Könyvkiadó volt, ahová édesapám helyezett el az ismerősei révén. Ott végre lehetőségem lett volna kipróbálni magam, tehát novellát, színdarabot, esetleg verset is írni, de a könyvkiadókat nem sokkal később államosították, engem pedig áthelyeztek az Ifjúsági Könyvkiadóba. A későbbi Mórában közel harminc évig szerkesztettem a többmilliós példányszámú Delfin-sorozatot, ami segített megőrizni „piaci versenyképességüket”, magyarul: többször is megmentette őket a csődtől.
– Első regénye, A nagy játszma Benyovszky Móric életéről szól. Hogyan válogatta meg regényei témáit?
– Megragadott egy téma vagy egy történelmi pillanat, és egyszerűen nem eresztett. Amikor a Színház az egész világ című Shakespeare-életrajzot írtam, akkor éppen angol korszakom volt, amikor a Kartal-sorozatot, akkor pedig a magyar középkor érdekelt. Alkotómunkámban sohasem volt egyfajta hideg-rideg tervszerűség. Mesélni akartam, mert a mesélés kegyelmi állapot. Az írói tehetség lényege is abban rejlik, vajon le tudom-e kötni eléggé az olvasót, hogy feltárjak előtte egy másik életet, amit aztán a sajátjaként él át. Mert a jó könyv nem csupán annyi, amennyit az író beleálmodott, az is benne van, amit az olvasó fantáziája felfedez benne. Az olvasás bensőséges kapcsolat, és ha elragad minket a fantázia, már nem létezik számunkra sem idő, sem tér. Nem hiába mondják: egy olvasó ezernyi életet megél, mielőtt meghal, de az, aki nem olvas, hát ő bizony csak egyet.
„Megragadott egy téma vagy egy történelmi pillanat, és egyszerűen nem eresztett”
Fotó: Teknős Miklós
– A hetvenes években forgatták a Vivát, Benyovszky! című csehszlovák–magyar koprodukciót. Nem keresték meg akkor, hogy a több kiadást megért, sikeres regényéből készítsenek filmes adaptációt?
– Sajnos nem, pedig a regény több százezres példányszámban kelt el. A Kismaszat-film, amelynek forgatókönyve a Gézengúzok című regényemből készült, viszont egész Európában ismert, díjnyertes film lett, és egy időben a német ZDF televízió is rendszeresen sugározta. Vártam, hogy lesz folytatása, de nem lett. A magyar történelemmel foglalkozó Kartal-sorozatomból épp most készült volna egy ifjúsági film forgatókönyv, de a Filmalap visszadobta a pályázatot.
– Népszerű íróként hogyan élte meg a rendszerváltozást? Mit várt és mit kapott?
– Nagyobb alkotói szabadságot és az imént említett aczéli kultúrpolitika megszűnését reméltem. A rendszerváltás előtt ugyanis az ifjúsági regényeken kívül felnőtt regénnyel is próbálkoztam volna, de akkoriban lehetetlen volt az „átjárás”, viszont ifjúsági íróként legalább engedtek dolgozni. A sors fintora, hogy a rendszerváltás után egyfajta „tiltás” kategóriába kerültem, mert egy kiadó sem állt szóba velem.
– Hogyan próbált kitörni?
– A kilencvenes években két magánkiadással is próbálkoztam, de a könyvterjesztés ezt a próbálkozásomat is meghiúsította. Ki sem tették a polcokra a könyveimet, majd elterjesztették, hogy a Rónaszegi-könyvek eladhatatlanok. Mikor a Gellért püspök szeretője című regényem megjelent, egy könyvesbolti eladó mesélte: vitték, mint a cukrot, de aztán valakik leállították. Nos, ha a könyvterjesztésben ilyen politikai vagdalkozás folyik, akkor ki törődik itt már az irodalommal? Hiszen Jókai esetében sem azt nézték, hogy milyen szerepet játszott mondjuk az 1848–49-es szabadságharcban, hanem attól lett nagy író, hogy kapkodták a könyveit.
– Volt-e olyan téma, amit meg szeretett volna írni, de az elhallgattatás miatt nem látta értelmét?
– Rengeteg ötletem volt, de úgy éreztem, képtelen vagyok az íróasztalfióknak írni. Közel harminc év hallgatás után, egy novelláskötet kapcsán adtunk be pályázatot a Nemzeti Kulturális Alaphoz, amit szintén visszautasítottak. Ekkor döntöttünk úgy, hogy mégis kiadjuk a kötetet. A címe: Olvasgatni való, és versekből, novellákból, színdarabokból, úgynevezett színesekből áll. Egyébként felnőtteknek szól.
– Történelmi regényei szlovák, cseh kiadásban, a Gézengúzok orosz kiadásban láttak napvilágot. Német nyelven jelent meg A Sánta Bölény és a Rettenetes Kartal. Görög és spanyol nyelven hatszor is kiadták az Az a híres Háry János című meseregényét. Ilyen életművel felterjesztették-e önt valaha is művészeti díjra?
– Hivatali, tehát szerkesztői munkámért 2015-ben megkaptam a Magyar Arany Érdemkereszt állami kitüntetést, ami nagy megtiszteltetés volt számomra. Ugyanakkor életművemért, Magyarországon és külföldön is elismert sikeres regényeimért kifejezetten művészeti díjra sohasem terjesztettek fel. Sem a Magyar Írószövetség, sem más szervezet.
