Ma hazánkban számtalan területen zajlik nemzedék-, illetve szemléletváltás vagy egyáltalán a váltás lehetőségeinek kitapogatása. Ezalól a színház sem kivétel: formákat és szándékokat kell újraértelmezni, stílusok és iskolák pontos eredetét kell újra kinyomozni, ha választ akarunk kapni például arra az égető kérdésre, mit is kell értsünk magyar színjátszás alatt.
A szakmának számtalan neves és névtelen hőse van, ikonok, akikről intézmények, közterek és egyebek vannak elnevezve. Galántai Csaba színháztörténész most megjelent, hiánypótló művében méltóképp mutatja be a magyar színháztörténet egyik vétkesen elfeledett alakja, Márkus László életét és munkásságát.
Az 1881-ben született és 1948-ban elhunyt színházcsináló (e terminussal méltathatom leginkább a szellemóriást, akit akár polihisztornak is nevezhetnénk, ha még divatban lenne ilyesmi, hiszen színházi működése univerzális volt) a következő státuszokat tudhatta magáénak élete során: kritikus, művészeti szakíró, drámaíró, díszlet- és jelmeztervező, filmrendező, színházi rendező, színigazgató és főiskolai tanár.
Galántai Csaba tudományos figyelemmel, de értő szeretettel (tán tapintatos rajongással) láttatja Márkust, akiben minden megvan, amitől egy értelmiségi szerethető lehet: univerzális emberként teljesen szabálytalanul jutott előre, ifjan festőnek vagy muzsikusnak készült, járt orvosi és jogi egyetemre (Párizsban pszichológiát és filozófiát is tanult rövid ideig), de lényegében a máramarosszigeti református líceum érettségijével a zsebében lett többek között jó nevű kritikus, rendező, főszcenikus a Magyar Színházban, művészeti vezető az Apolló Színházban, igazgató egy évig a Nemzeti Színházban és kilenc évig az Operaházban.
És ez csak pár jelentősebb állomás a gazdag és viharos pályán: nyilvánvalóan őstehetségről beszélünk, aki „mindent autodidakta módon sajátít el. Tehát szabadság utáni vággyal párosuló széles körű érdeklődés és lázadó természet jellemezték.”
A színházi munka fundamentumának mindig az irodalmi művet tekintette, s az első volt hazánkban, aki kialakította Thália templomának valódi összművészet-jellegét a képzőművészet és színházművészet összefonásával.
Színpadképben, látványban, világításban, színészmozgatásban egységesen gondolkodott, ami az 1900-as évek elején még elég szokatlan volt. „A Magyar Színházban Márkus László és Vajda László szerződtetésével történt meg a színészi-rendezői-szcenikusi feladatkörök elhatárolódása. Addig többnyire színészek […] rendeztek. A társulatnak együttes játékra szoktatása és a színház képzőművészeti koncepciójának kialakítása szintén Márkus tevékenységének köszönhető. […] a magánszínházak díszlet- és jelmeztervezői közül legelőször az ő nevét tüntették fel az előadást hirdető színlapokon.”
Márkus Lászlónak botránya sosem volt: „Nem italozott, nem duhajkodott, nem volt szoknyabolond, nem volt párbajhős”, ellenben folyamatos konfliktusai voltak művészi hitvallása érvényesítésében; vállalt, de okosan kezelt viszálya volt például a kor egyik sztárjával, Bajor Gizivel is. A színházat közösségi térré akarta tenni, ma úgy mondanánk: nehezen viselte a primadonnáskodást és a korrupciót.
Ha korszakos figurákról olvasunk, tisztelettel adózunk géniuszuknak, de alkalmasint azt is nyugtázzuk, hogy nem szívesen vacsoráznánk az illetővel. Galántai úgy festi meg Márkus alakját, hogy a színházat szagolt ember fölsóhajt: de jól dolgozhattunk volna együtt!
Minden szakmabelinek, színháztörténet iránt érdeklődőnek és színháztörténésznek kötelező olvasmány.
Galántai Csaba: Márkus László – A művészi létezés mestere. MMA Kiadó, 2018.
