Nemrég jelent meg a Magvető Kiadónál Hevesi Judit második könyve, a Holnap ne gyere. Akárcsak a költőnő első kötete (Hálátlanok búcsúja, 2015.), a Holnap ne gyere is az emlékezés aktusát teszi meg fő szervezőelvévé, amely mintegy vákuumként hívja életre a hiány archetípusait. Míg az első kötet esetében a lírai én a kollektív emlékezet súlyát vállalja magára holokauszttematikájánál fogva, addig a második már kifejezetten a személyes emlékek mentális terére korlátozódik.
Az avantgárd óta egyre nehezebb dolga van annak, aki a (műfaji) destrukciót szeretné alkalmazni lírájában. „Költőietlen” elemekkel azonban Hevesi Judit kötetében is találkozhatunk, például a recept, a természettudományos cikk és a reklámok, magazinok nyelvezetével is. Az olvasásba merülve azonban hamar megérezzük; ezek a nyelvtechnikai távolítások feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy ne váljék túlságosan személyessé az egyébként intim és bensőséges téma, s hogy a művészi szintű szöveg létrejöttéhez elengedhetetlen „univerzálisabb” rátekintés is érvényesülhessen.
A verseket egy valamikori kapcsolat vonzása köti össze egyetlen, óriási metafora-naprendszerré, amelyben az egyes lírai szövegek külön planétaként hordoznak egy-egy egyedi élővilágot. Nagyon jó azonban, hogy a költőnő az összefüggéseket nem mondja ki, nem teszi didaktikussá, első látásra „véletlennek” tűnhet, hogy miért kerül be a kötetbe egy fél testét elveszített díszmárna vagy egy rénszarvascsorda története. Időnként mégis pontosabb lehet úgy beszélni önmagunkról, hogy közben nemcsak az egyes szám első személy használatával fukarkodunk, hanem a magánélet, az intim tér megosztásának részleteivel is, és helyette allegorikussá tehető történeteket mesélünk el. Ez a technika arra a pszichológiai jelenségre épül, hogy az ember képes minden történetben, irodalmi műben, jelenségben a saját sorsát látni, párhuzamot teremteni saját tapasztalatai és a látottak, olvasottak között. Mindez pedig kiválóan beteljesíti a művészet egyik szerepét, a problémamegoldást, hiszen egy-egy trauma sokszor nehezen oldható meg a valóságban, azonban egy másik világba átterhelve a súlyokat gyakran kiírható, kiolvasható a fájdalom. Természetesen nem lehet a terápia az egyedüli célja és mozgatórugója a verseknek, ha azonban az író és olvasó esetében is létrejön a felszabadítás, feloldás, az mindenképpen jelentős, művészi eredményként könyvelhető el.
A másik folyamatos hiány jelenléte végigvonul a köteten, és bár a költői képek is alig láttatják részleteiben, mégis ő teszi kauzálissá a megnyilatkozásokat. A jelenlét ezúttal csupán viszonyjelenlét, a lírai én önfeltárásának a „segédigéje”, például: „Van bennem valami, ami a tiéd, / elfelejtettem, hova tettem,” vagy „és mostantól mindig / legféltettebb tévedésed leszek.”
Bár a papírra rögzítés épp a megörökítést példázza, egyúttal a felejtést is lehetővé teszi úgy, mint amikor a naptárunkba jegyzünk fel egy információt, hogy ne kelljen tovább észben tartanunk, hogy nyugodtan elfelejthessük, hiszen a naptári bejegyzés majd emlékeztet… A kötet hátlapján a következő idézet található: „terített asztal a felejtés” – ez a gondolat összegző erővel fogja össze a verseket, amelyek mintegy megterítenek az emlékek megemésztéséhez, hogy felettük szerző és olvasó felejtéstort ülhessen. Amennyiben ezt a gesztust magukra a versekre is kiterjesztjük, érdekes művészetfilozófiai kérdéshez juthatunk, miszerint a mű egyszeri beteljesedése a fontos, nem pedig az ismételgetése; a szövegeket megélésük után akár el is engedhetjük mint valóságos, ám megismételhetetlen életeseményeket.
Hevesi Judit: Holnap ne gyere. Magvető Kiadó, 2017