A 115 éve, 1904. január 4-én született Tóth Menyhért teljesen máshogyan látott. Azt nem írhatom, hogy más módszert alkalmazott, mert a hosszan marasztaló képeket nézve egyértelmű: nincs semmiféle módszer; kategorizálhatatlan művészi látásmóddal állunk szemben, ami vagy van valakinek, vagy nincs.
A budai Vízivárosi Galéria apró, de épp ezért intim, elmélyülésre kiváló tereibe a Kecskeméti Katona József Múzeum többezres Tóth Menyhért-gyűjteményéből válogatott a kiállítás kurátora, ifj. Gyergyádesz László művészettörténész, Móra Ferenc-díjas muzeológus, a múzeum képzőművészeti gyűjteményének vezetője és – érezhetően – a festő hatalmas rajongója. Nehéz terminológiailag kategorizálni ezeket a szuggesztív, olykor bizarr, egyszer a szétfoszlás, fölbomlás, másszor épp a megrepeszthetetlen, ősformai masszivitás érzetét keltő fejeket. A galériától már megszokott, kisméretű, szépen prezentált, tartalmas katalógusfüzetecske kurátori kísérőszövegét olvasgatom, és valóban, jelen van itt a paraszti őserő, a népi sarjadék „spontán” bukolikája.
És jelen van az ösztönös karikaturista, aki egyáltalán nem akar torzképet ábrázolni, de láthatatlan szemével a lélek torzulásait fiziognómiaként látja és láttatja. És jelen van valami furcsa, metafizikai tekintet, amivel talán az angyalok szemlélhetnek minket a maguk hierarchikus tökéletességéből, és ami nagy-nagy szeretettel lát minket a sorsban hánykolódó, a gondviselést észre nem vevő, esendő, bumfordi, groteszk lényeknek. Mindez még tovább jut, hogy ifj. Gyergyádesz Lászlót idézzük: „Tóth Menyhért a hetvenes években egy hihetetlenül tömör jelképi szintet ért el a műveiben, melyhez stílusának folyamatos egyszerűsödése is hozzájárult. Archaikus előképek, koncentrált és nagyvonalú formák, teljességre való törekvés, mágia, egyetemessé táguló jelrendszer, vagy ahogyan az alkotó maga mondta: »Már oda jutottam, hogy fehérrel, fehérrel a fehérben a lehető legkevesebb formával és minél tömörebben mindent átsugározni, még a gonoszságot is.«”
A művész, bár ösztönös karikaturista, egyáltalán nem akar torzképet ábrázolni Fotó: Bach Máté
Mindez jelen van, és mindez igaz, mégsem segít abban, hogy érzékeltessük a festmények hatását, mert Tóth Menyhért világában nem nagyon működnek azok a művészettörténeti fogódzók, amiket minden kiállításlátogatáskor rutinosan használunk, hogy haza is találjunk. Komoly zavarba lehet itt jönni a rengeteg kerek, bumfordi, maszkszerű fejet nézve, és nehéz eldönteni, hogy a képek az orrunknál fogva vezetnek minket vagy tényleg valami angyali részvét találkozik itt az állati esendőséggel. Miközben egy-egy portréban egész balladák játszódhatnak le, mint az 1942-es Gonosz leányban; vagy agóniává válhat a szemlélődő merengés a vonagló, pásztázó ecsetcsapásoktól, mint az 1944-es Önarcképben.
A tárlatot azoknak ajánlom, akik azt hiszik, tudják, mi a portré, de azoknak is, akik egyszerűen csak szeretik a meglepetéseket.
A kiállítás január 31-ig látogatható a Vízivárosi Galériában.
