Muszka Sándor 1980-ban született Kézdivásárhelyen, és költőként kezdte pályafutását Kolozsváron. Mivel azonban nemcsak körülményeit (értem ezalatt, hogy Székelyföldön él a Csíkszépvíz nevű településen), hanem leglényegét (gondolkodását, esze járását) tekintve is tőrölmetszett székely, alig pár évnek kellett eltelnie, hogy ebből a jellegzetes népi humorból megalkossa Sanyi bát, az azonos című könyv főhősét, és fergeteges rövidtörténetekben tárja elénk a székely lét mindennapjait.
A közönség természetesen nyomban lecsapott erre az unikális, elképesztően humoros műfajra (amelynek elkészült darabjait Muszka Sándor egy cédémellékleten elő is adja „sajátos, muszkai stílusban”), és valósággal követelte tőle az újabb és újabb írásokat, valamint előadásokat (mert az előadás során megsokszorozódik az írások összes érdeme).
Éppen ezért Muszka Sándor sodró erejű, sok ízében magát Villont idéző, sértetlen és önszabályai szerint élő költői integritása – bár időről időre megnyilvánult egy-egy verseskötetben – az olvasókhoz nem jutott el olyan mértékben, amilyen mértékben ez kívánatos és kiválósága okán szinte természetes lehetett volna. Mondhatni: a humorista miatt árnyékba került a költő, vagy a humorista egyenesen árnyékot vetett a költőre. (Ez magát a szerzőt is zavarta és zavarja, de az olvasókat elsősorban akkor érdekli az ilyesmi, ha szép versek születnek belőle.)
Költőnk, a székely irodalmi humor, egészen pontosan a „felállós nyeletlenkedés” (hogy székelyre fordítsuk a „stand-up humorista” kifejezést) emberek százait könnyesre röhögtető alkotójának élete azonban igencsak különösen alakult: egy öregotthonban vállalt állást. Jelen kötet, Muszka Sándor Szégyen című legutóbbi kötetének verseit pedig éppen ez a keserű élettapasztalat ihlette. Ahogy a fülszöveg fogalmaz: „Mellbevágó mű, csupa fájdalom, szikár és tömény költészet.”
És valóban, Muszka Sándornál végre összeért és összenőtt, ami mindig is összetartozott: a vitathatatlan és életerős költői tehetség és a sokkoló élmények találkozásából hihetetlen erejű és mélységű művek születtek, egytől egyig nagy versek, olyanok, amelyek olvastán az olvasó nemcsak elégedetten csettint, hogy ez igen, ez világirodalmi színvonal (hiszen csak egyetlen színvonal létezik: a világirodalmi színvonal – minden egyéb csak helyi érdekű és viszonylagos kompromisszum), hanem döbbenten ül, maga elé mered, és felrémlik előtte saját nyomorúságos jövője, amitől minden gondolkodó és értelmes ember előre retteg: a magatehetetlen, kiszolgáltatott öregség összes szenvedése, keserűsége, nyomora.
Nem is lehet egyszerre három-négy versnél többet elolvasni belőle, mert az olvasó nyomban halni akarna inkább.
Már az első, az Örök Faust című vers is olyan erős, amilyen verseskötet-indítást ritkán látunk, de mutatóba most mégis egy másikat idéznék, hogy belesodródjanak önök is abba, ami ez a költészet:
„Chopinnel kezdte / fél deci kevert / az asztalra szórta nyugtatóit / ez szilva / ez körte / ez barack / ez málna / ez virágoskert / ez a gyermekkorom” (Eső). Vagy nézzék ezt a súlyos darabot, az Album című verset: „Meghúzom itt magam, elfelejtenek, / s ki elfelejt, az már meg is bocsátott. / Nem így akartam, itt van a fénykép, / megcsókolom, szerettem nagyon. / Nyolcvankilencben állunk a gyár előtt. / Ez meg egy másik, itt érettségiztem. / Sört iszunk, azok az estis barátok, / az egyéves lányom járni tanul. / Az asztalnál jobbra ő volt a sógorom, / szilveszter éjjel vele rúgtunk be, / újév reggelre megbolondultam, / ma sem értem, mi történhetett. / Hét évet voltam bezárva, / meg akartam többször is halni, / sósavat ittam, és kétszer levágtak, / a jobb kezem béna, a balt lekötözték.”
Nagyon fontos megemlíteni a kötetet kiegészítő (és nem egyszerűen ornamentáló, díszítő) illusztrációkat is. Csillag István képzőművész régóta partnere Muszkának a könyvek el(ő)készítésében, mind a Sanyi bá, mind pedig A lusta dög című székelyhumoreszk-gyűjteményeket ő illusztrálta.
Azt már láthattuk, hogy tudja a szövegekben megjelenő székely észjárást kiteljesíteni hihetetlen képi humorú munkáival – de most láthatjuk azt is, hogy a tragikus, mindannyiunk által félt jövőt miként rajzolja meg néhány vonással úgy, hogy kép és szöveg az utolsó kis csavarig (értsd vesszőig és elhalványuló ceruzavonásig) együtt dobban.
Nagyon szép és megrázó könyv született.
A végére pedig még egy vers arról, amitől mindannyian (joggal) rettegünk (Névtelen):
„Itt látható a nevenincs férfi / a kórházfolyosón, kacag és sír. / Ismeretlen nyelven kiáltoz, / nem tudni róla semmit. / Itt látható a nevenincs nő is, / tántorogva jár, álmait játssza el. / Simogat, ölel, gyereket ringat, / tépi, cibálja katéterét. / Itt látható a nevenincs gyermek, / égett arcbőrrel, riadt szemekkel. / Ha etetik, eszik, ha itatják, iszik. / És itt látható maga a kórház, / kitört ablakokkal, fázó falakkal. / Kertjében egy szál rózsatővel. / A zsúfolt szobákból nem látni ide.”
Muszka Sándor: Szégyen. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2018.