Egy életmű-kiállítás szemlélésekor többnyire a megtett útra csodálkozunk rá. Milyen érdekes, hogy valaki eljutott egy kronológiai pontból egy másik kronológiai pontba, közben pedig ennyi meg ennyi korszaka volt. Kazovszkijnál a kronologizálás értelmetlen. Nincsenek korszakai. Nincsen fejlődése. Nem jutott el sehonnan sehova. Nem talált rá hosszas keresgélés után az ő jellegzetes stílusára, amivel befutott, és amit aztán szakmányban piacra produkált, ahogyan azt tették-teszik sokan kortársaink közül. Tőle magától olvashatjuk az egyik kísérőszövegben, hogy gyermekként és felnőttként is teljesen ugyanolyan volt. Ennek pedig az elképesztő mennyiségű képet, tervet, installációt, applikációt látva minden kellemetlen mellékzönge nélkül azt a paradoxont kell jelentenie, hogy már a kezdetektől ott volt, ahová a végén eljuthatott.
Mind a négy megszólaló nekifut a maga módján a kanonizálhatóság problémakörének. Rényi András kurátor elutasítja a retrospektív tárlat és a kegyeletadás attitűdjét is, helyettük szellemi kalandra invitál. Elmondja: nem volt szándéka a művészettörténeti besorolás. Ugyanakkor hozzáteszi: a 2008-ban elhunyt El Kazovszkijnak életében soha nem volt ekkora kiállítása, pláne nem „a kánonképző Nemzeti Galériában”.
Baán László főigazgató is hasonlóképp nyilatkozik: a retrospektív tárlatok megszokott, elbeszélő narratívája helyett igazi mágiát ígér.
Hoppál Péter államtitkár beszéde kezdetén El Kazovszkij Máltai kereszteződés című verséből idéz kellőképp alapvető létkérdéseket, majd Gulácsy Lajossal és Kondor Bélával állítja párhuzamba a művészt, végül egy Madách-idézettel próbál felelni az elején föltett kérdésekre, a megidézett zavara ellenére.
Tóth Krisztina költő szépen és pontosan fogalmaz a már említett zártságról, amikor az önmagába gravitáló személyiségről beszél, aki szinte akarata ellenére van hatással a következő nemzedékre, akár csak Petri György, vagy Halász Péter.
Pilinszky Jánost senki nem említi, pedig El Kazovszkij költészete az ő levegőtlen présben kalapácsként koppanó sorainak befelé figyelő misztikusságával és szigorával mutat némi rokonságot.
Minden terem anyaga egy-egy sarkalatos hívó gondolat köré csoportosul – Fotó: MTI
Sajnálatos módon a művész verseit nemigen találjuk a máskülönben igen bőséges, sokrétű, és szépen prezentált kísérőszövegek között.
A szellemi kalandra és valódi mágiára tett ígéretek viszont maradéktalanul beteljesülnek. Az életmű zavarba ejtő egységessége kínálta kihívásra a kurátorok maradéktalanul megfeleltek, így kronológia helyett tematikát kapunk, egyfajta gondolkodásbeli térképet, rendszert, amivel El Kazovszkij világának labirintusában közlekedhetünk. Egy-egy terem anyaga egy-egy sarkalatos hívógondolat köré csoportosul. Állatok és teatralitás, fétisek és balett, punk és orosz gyökerek.
– Miért nem David Bowie ment a megnyitón? – teszi föl mellettem a költői kérdést társainak egy egyetemista lány abban a teremben, amely El Kazovszkij punkkal és új hullámmal való lelki összefonódásával foglalkozik. Valószínűleg nem Schubert Téli utazásával van baja, amiből jogosan hallottunk részleteket, hiszen a zenemű az alkotó több képét inspirálta. Talán csak hiányolja a megnyitóból azokat az elemeket, amelyek a cselekvés szintjén is megidézték volna a teatralitásban, performanszban, rítusokban gondolkodó művész szellemiségét. Ez is jogos, hiszen ha maga a kiállítás egyfajta értelemben valóban szétfeszít bizonyos kánonhatárokat, a megnyitóünnepség tökéletesen hozta a megszokott, jólfésült, akadémikus formát.
Épp csak a bor és pogácsa hiányzott, persze a kánonteremtő padlót nyilván nem ildomos lecsöpögtetni meg lemorzsázni. Egyébként a korunkra jellemző egyedi jelképéhséget tekintve nem csodálkoznék azon, ha pár év múlva El Kazovszkij szinte minden képén fölbukkanó, jellegzetes kutyafigurát trikókon és jelvényeken látnánk viszont. A túlélő árnyéka bármilyen messzire nyúlhat.
