A horrorfilmek nagy része meglehetősen rossz. Megvannak ennek az ínyenc műfajnak a maga zsákutcái. A legtöbb film azon bukik el, hogy hülyének tekinti a nézőt, azaz olyan logikai rendszert épít fel, amely sehogy sem akar megállni a lábán. Ezért a néző úgy véli, hogy átverték, és nem fél – mint ahogy egy böcsületes horrorfilmtől elvárná az ember –, hanem legfeljebb ideges lesz.A másik gyakori probléma, amikor a horrorfilm rendezője/forgatókönyvírója a karaktereit teljesen butának építi fel. Merthogy mire alapszik végül is a félelem, amit a mazochista néző a horrorfilmekben imád, ami az adrenalint pumpálja? Hát arra, hogy adott ponton túl sikerül azonosulnunk a filmben az áldozattal, a menekülővel, a fogvatartottal. Viszont a forgatókönyvíró, rendező stb. folyamatosan ad menekülési útvonalakat az áldozatnak, hogy életben tartsa az izgalmat, ezeket pedig az áldozat nem használja ki kellőképpen. Sőt, a szereplő folyamatosan a lehető legbutább döntéseket hozza. A kilátástalanság érzetének felturbózása végett persze Murphy is beleköp a levesbe: ha valami rosszul sülhet el, az tutira rosszul fog elsülni. Nem indul az autó, valaki megbotlik, amikor rohannia kellene, és hasonló „szerencsés” esetek.
Ez pedig nem empátiát, együttérzést, sajnálatot vált ki a nézőből, hanem felidegesedik, és kikapcsolja a filmet. Mert nem szereti, ha hülyének nézik. Mert a néző nem hülye.
A jó horrornak ugyanakkor haladnia kell a technikával. Képzeljünk csak el egy régebbi vámpíros filmet – nem kell olyan messze mennünk, akár a kilencvenes évek is megteszi –, most elég nagyot tudunk röhögni az ilyesmin. Ezért is olyan műfaj ez, amely a nagyon jó kezdeti ötleteknek a remake-jeit, újrarendezéseit folyamatosan megköveteli. Hiszen egy nagyon jó alapelképzelés hosszú időn át áll a filmvásznon – már ha meg tudják valósítani a megfelelő formában, vagy fogyaszthatóvá tudják tenni a kortárs célközönség számára.
Sok vájtfülű filmfogyasztótól hallani ugyanakkor, hogy az ázsiai filmekre van rákattanva. Ez nem véletlen: a legbetegebb amerikai horrofilmek jelentős része valamelyik agyament ázsiai agymenésnek az újrarendezése. Az ázsiai verziók nagyon gyakran fogyaszthatatlanok. Nem csak a nyelvre gondolunk – hiszen ismerjük el: a film az eredeti nyelvén az igazi, szinkron, felirat stb. csak rontani tud az élményen –, hanem a rendezés, a történet, a szereplők szorulnak némi értelmezésre-leegyszerűsítésre az átlag amerikai-európai néző számára. De azt a jó értelemben vett betegséget, tébolyt, amit az ázsiaiak hozzá tudnak tenni egy horrorhoz, még jó ideig nem fogjuk utolérni. Ezért ez szükséges lopás.
Az említett – nézőt hülyének néző – horror kapcsán ugyanakkor kialakult időközben egy olyan műfaj, amely nem feltétlenül az ijesztgetésre utazik, sokkal inkább a karakterek kidolgozottságára. Ezek a típusú horrorok tudnak olyan negatív karakterekkel előállni, akik dumájuk, megnyilvánulásaik alapján valamiért képesek szimpátiát kiváltani.
A horror műfaja egy kicsit mindig is a vájtfülű közönségnek fog szólni. Egy jó horrorért továbbra is körül kell nyálazni a blogokat, meg kell nézni, hogy mit ajánl a szakma, hogy ne kelljen belekezdenünk kilenc rossz filmbe, hogy aztán végül egy közepesre rátaláljunk. A keresgélés viszont meghozza gyümölcsét: ha egyszer rákap az ember a műfajra, örökké a rettegés rabja lesz.