Krúdy Gyula 140 éve, 1878. október 21-én született, és idén 85 éve, 1933. május 12-én hunyt el. Én száz évvel később, 1978-ban születtem, hogy mikor hunyok el, azt még nem tudom, de valahányszor arra gondolok, hogy éppen száz évvel születtem egy ilyen írónagyság után, megnyugtat, sőt kissé még (nyilván oktalanul) magabiztossá is tesz irodalmi útjaimon.
Pedig nem volt könnyű megszeretnem a mestert.
Kötelező olvasmány volt, de az már csak később…, előtte volt az első találkozások egyike. Talán hatodikos lehettem, és nagymamáméknál nyaraltam, ahol egykettőre elolvastam minden könyvet, de még mindig hátravolt két hónap a nyárból. Amikor már az összes mezőgazdasági szakkönyvet is átlapoztam, és mindent tudtam a paradicsomról, kezembe került a Francia kastély című kötet. Ímmel-ámmal láttam hozzá, akkor még dőre fejjel úgy éreztem, ennél a paradicsom is izgalmasabb.
De azért tisztességgel végigolvastam, mert ez a – néha rossz – szokásom.
Aztán meg is feledkeztem róla, de valami mégiscsak beehette magát a lelkembe ebből a könyvből, mert kissé borongós kamasz lettem. A hírlapíró és a halál volt az az írás, amelyik megragadta mellemen az inget, megrázott, felpofozott, és mint a buta kiscicák esetében, beleverte az orromat a saját tévedésembe: látnom kellett, mekkora íróisten Krúdy Gyula.
Ez már később történt, az, hogy pontosan nem tudom behatárolni, mikor, nyilván azt jelenti, hogy Krúdy Gyula olyan lazán hozta magával az öröklétben való el- és szétkenődés minden kellemes kívánalmát, hogy az már ijesztő.
Sorra jöttek a könyvek, mindent elolvastam, nem is egyszer, hanem többször, és a Rózsa Sándorról írott könyv kivételével mindegyik tetszett. A Rózsa Sándor-os csak azért nem, mert akkor olvastam Móricznak szintén a témába vágó köteteit, s valahogy az másképp fogott meg, erősebben (betyárosabban).
Egyetemre kerültem, sokat tanultam Krúdyról, nem ért semmit, mint ahogy nem ér semmit semmi, amit róla írnak, ez sem, amit én írok éppen, de mégiscsak muszáj megemlékezni róla, és hátha segít önöknek ez a pár sor, hogy levegyék a polcról és újraízlelgessék, kóstolgassák, krúdyfröccsözzék a halhatatlan műveket.
Nem is próbálom megmondani, milyen – vagy hogy szerintem milyen –, egyszerűen hibátlan, páratlan, nincs még egy író, aki így tudott volna borongani, aki minden mondatában szép tudott lenni, metszően éles és mindig elegánsan a messzibe révedő, az őszi erdők színeiben a múltat látó. Bevallom, bár mindent tudok róla, amit tudnom lehet, rendre meglep, valahányszor szembesítem magam vele, mikor élt, és pláne hogy kik voltak a kortársai.
Annyira nem lehet velük egy napon és lapon emlegetni semmilyen szempontból, hogy az ember hajlandó valami sokkal korábbi időszakba elhelyezni, én például mindig úgy gondolok rá, félöntudatlanul, zsigerből, mint aki a szabadságharc után, a kiegyezés korában élt és írt, pedig hát akkor még meg sem született, de semmiképp sem úgy, mint aki Kosztolányi, Móricz, Karinthy vagy akár éppen József Attila kortársa volt.
És bár csábít, hogy a modorában írjak, sosem teszem – szeretem pedig az ilyen kísérleteket, egészen jó Hrabal- vagy Saramago-modorban író vagyok, de valahogy Krúdyhoz nem merek nyúlni.
Ismerek szerzőket, akik sikerrel abszolválják ezt, kortársakat is (Csender Levente vagy épp lapunk munkatársa, Pataki Tamás), és nagyra tartok minden ilyen próbálkozást – sőt az íróakadémián feladatnak is feladom, hogy Krúdyt írjon mindenki –, de én nem merek hozzáérni.
Hogy miért nem?
Talán és elsősorban azért, mert Márai Sándor megírta a Szindbád hazamegy című könyvet, amelyikben krúdybban szól magánál Krúdynál, és hát olyan stílusbravúrt csinált vele a mester, hogy szerintem az eredeti szerző is elámult volna rajta (merengve). Igen, ha arra kíváncsiak, milyen Krúdy, de nincs idejük az egész életművet átolvasni, nézzenek bele a Szindbád hazamegy című kötetbe, és mindent tudni fognak.
De ha van idejük, olvassák az eredetit is, hatalmas az életmű, és eltelt már annyi idő, hogy mindegyik jó legyen, még azok is, amelyeket esetleg szükségből és kényszerből és sietve, sőt rutinból írt a szerző, igen, azok is remekművek már, kőbe vésett szavaikat nem koptatja el semmi (legfeljebb az olvasói közöny).
Van nekem egy előjegyzési naplóm, nem mintha olyan fontos ember lennék, csak feledékeny, és ennek a végében néhány üres oldal. Jó pár éve ide írom azokat a legfontosabb mondatokat, amelyekről úgy érzem, mindig velem kell hogy legyenek, nap mint nap segíthetnek élni, vagy ha abban nem is, de a világ (és önmagam) dolgaiban eligazodni mindenképpen.
Én is nehezen hiszem el, de itt az első idézet Krúdytól származik, a Szindbád útja a halálnál című szövegből. Életem egy különlegesen nehéz periódusában találtam rá, és úgy éreztem, annyira bölcs, annyira sokféleképpen értelmezhető, hogy följegyeztem magamnak. „A szegénységben elerőtlenedve, ellustulva nem vállalkozhatott könnyű kalandokra”, írja a szerző Szindbádról.
A kaland itt mindenhogy értendő természetesen, nem csak úgy. Nagyjából az egész emberi gürcölés és reménytelenség benne van ebben az egyetlen mondatban. És hát ott van még az életmű, a számos regény és elbeszélés.
Minden szavuk arany, hála érte Krúdy Gyulának.