A feldolgozott filmtéma már-már közhelyszámba megy: a csodagyerekként indult hegedűművész, Laerte egy sikertelen meghallgatás után kénytelen tanári állást vállalni, így kerül a Sao Pauló-i nyomornegyed egyik iskolájába.
Kezdetben nem épp zökkenőmentes a viszonya a nagyon nehéz körülmények között élő kamaszokkal, de végül a furcsa embert mégis elfogadják tanárukként.
Sorolhatnánk, hogy a Holt költők társasága óta hány film dolgozta fel sikerrel vagy sikertelenül ezt az alapszituációt, de csak azt szemléltetnénk ezzel, hogy a téma igenis létjogosult, mindig talál közönséget, amelyet megszólít. A hegedűtanár készítői is a megszokott módon vezetik a történetet, szorult helyzetek, nevetnivaló sutaságok, tragédia, pátosz visz a keserű-boldog befejezésig.
Amitől mégis különleges, az nemcsak a zene – bravúros az átmenet a szimfonikus koncertek, az utcazaj vagy az éjszakai szórakozóhelyek dübörgő ritmusai között –, hanem az, ahogyan árnyalja ezeket a figurákat, akik a jól ismert szituációba kerültek.
Világmegváltónak tűnhet az is, aki csak a munkáját végzi
Itt a diákok nem az intézmény ellen küzdenek, az iskola számukra valódi lehetőség kiszakadni az otthoni életből, a tanár ezért nem is kerülhet a cinkos szerepébe, aki a mindenható oktatás ellenében az emberi szabadságot hirdeti.
Persze itt is erős ellentét feszül, de két világ között: a nyomornegyed és a belváros az emberi létezés más-más síkjait jelentik, és a hegedűtanár az egyetlen, aki átjár egyikből a másikba – nyilván kényszerből. Másként küzd a mindennapi létezésért Laerte, és másként a gengszterek által uralt világ kisstílű, kezdő bűnözői.
És ettől válik izgalmassá ez a film, hogy anélkül, hogy didaktikus állásfoglalást szajkózna, hogy mi a jó, mi a rossz, hétköznapi embereket mutat. A „világmegváltó” tanár már-már érzéketlenül távol marad a diákok nyomorától, nem épít emberi kapcsolatokat, nem kecsegtet senkit a jobb élet reményével, de ha már ott van, elvégzi a munkáját: megtanítja a helyes vonótartást, a kottaolvasást, megismerteti a fiatalokkal az együtt zenélés örömét.
A gyenge pedagógiai érzékkel megáldott művész perfekcionizmusa eredményeket szül, de igazából nem tehet arról, hogy a diákjai képzeletben felaggatják rá a jó ember minden tulajdonságát, belelátnak valakit, akire számíthatnak.
Szép párhuzamot rajzol a film a különböző emberi sorsok között. A VR nevű, a javítóintézetből ideiglenesen szabadlábra helyezett fiú egy koncertre készülve az osztálytársait vezényli, itt látható, milyen ebben a közegben egy valóban karizmatikus vezető, és előrevetíti, hogy milyen kiváló pedagógus lehetne belőle.
Ez viszont a fiú körülményeit tekintve szinte irreális jövőképnek hat, az önmegvalósítás olyan szintjének, amelyről az alvilágban talán álmodni sem merhet. Ezzel szemben Laerte sorsa, hogy különleges tehetsége ellenére hegedűtanárként dolgozik, a kudarc és az elpazarolt élet tökéletes példája.
Amikor a főhős új lehetőséget kap az ország legjobb szimfonikus zenekarának első hegedűsévé válni, egyértelmű a döntése. Ez az egyértelműség kissé meg is döbbenti a nézőt, és ezzel meg is fogalmazza a film igazi nagy kérdését: meddig terjed a felelősségünk mások iránt, és meddig a saját életünk iránt? Lehet-e rosszul dönteni, ha ebben a kérdésben prioritásokat állít fel az ember?
Lehet. De Sérgio Machado filmje nem rágja a néző szájába, hogy ez esetben ez történt-e.
