Vannak események, amelyekről botorul azt gondolja az ember, hogy soha nem fognak bekövetkezni. Ilyennek képzeltem azt is, hogy Jókai Anna eltávozhat közülünk egyszer. Jöttek aggasztó hírek, hogy most aztán tényleg baj van, de a titoktartás szigorú terhe mellett: Annához nem illett sem a bulvár, sem a nyilvános haldoklás. De azért úgy véltem: majd biztosan megoldja ezt is, mint annyi mást.
Most, kicsit elárvulva, arról győzködöm magam: majd’ nyolcvanöt aktív esztendő maga az égi kegyelem. Ő tiltakozott legjobban az olyasfajta írói allűrök ellen, amikor egy-egy kolléga affélét nyilatkozott: „Teli bőrönddel megyek el.” Nem, ő mindent megírt, amit akart – mondta –, vagyis teli bőröndöt hagy itt nekünk. Legalább kétszer-háromszor lezárta az életművét, de mindig támadtak friss ötletei. Titkon érezhette: egy vérbeli alkotó addig él, amíg még vannak tervei.
Budapest, 2013. május 30.
Jókai Anna Kossuth- és Prima Primissima-díjas magyar író, költő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja budapesti otthonában 2013. május 30-án.
MTI Fotó: Czimbal Gyula
Mozaik-emlékképek, rendszertelenül sorjázva. Az első olvasmányélmények: novellái, regényei úgy hagyományelvűek, hogy kicsit – de inkább nagyon – mindig feszegetik a prózai kereteket. Az első személyes találkozás, amikor ő elnökli az írószövetséget, s épp a céhbeli felvételemért előszobázom. Választmánybeli politikai ellenfeleim (ilyenek már huszonévesen is voltak) kiselejteznek, mire ő maga elé veszi a beadott köteteket, s egy év múltán vétót emel. Két évtizeddel később az írószövetség történetéről szóló dokumentumfilm-sorozathoz interjúvolom, de a Bajza utca helyett wekerlei magánlakába invitálja a stábot. Később is mindig ez a helyszíne a mélyebb – írott – beszélgetéseknek. Az egyeztetés ővele lehetetlen faxon vagy e-mailen: újfent el kell menni a Wekerle-telep egyik szélső házába, s megbeszélni minden egyes mondatot. Nemcsak azért, mert a leírt szövegnek meg kell adni a tiszteletet, hanem azért is, mert az értelmes dialógus az ő felfogásában ember és ember közötti ünnep.
Ha valamit nem értett pontosan, nem hagyta nyugodni. Hűséges kiadója, Mezey Katalin, a Széphalom Könyvműhely vezetője egy ízben egész napos konferenciát rendezett Annának a Napok című regényéről. (Mely opusz nálam a Ne féljetekkel együtt uralja műveinek toplistáját.) Az előadásomban megkockáztattam egy merész képzettársítást, amelyen a komoly Jókai Anna-tudorok egyöntetűen csóválták a fejüket. Anna ott ült az első sorban és rezzenéstelen arccal hallgatott, de három év múlva, egy fogadáson mellém sodródva feltette a kérdést: hogyan is gondoltam én azt akkor? Ha valaki megnyitott egy zárójelet, ő szerette azt bezárni.
Nem volt olyan elismerés, akadémiai tagság, amit idehaza el ne nyert volna – a szűkkeblű és célirányos svéd akadémikusok ízlésére pedig, fájdalom, a magyar nyelv csillogó ketrecébe zárva nincs komoly befolyásunk. Meg aztán Anna fölöttébb problematikus is volt a lobogó lelkű globális progresszió szemszögéből nézve. Nemzetben, sőt nemzetállamokban gondolkodott, s ebbéli meggyőződését nem is rejtette véka alá. Nemcsak istenkereső, de istentaláló ember is volt. Műfajváltó művét, amelynek az Ima Magyarországért címet adta, négyszemközt – az ifjabb poéta szemtelenséggel határos gőgjével – megkritizáltam: ez nem vers, ez valami más. „Már hogy lenne vers: ez ima!” – zárta rövidre a ki sem bontakozó szakmai polémiát.
Irodalmi nagyasszony létére harcosnak sem volt utolsó. Amikor 2002-ben ellenzékbe szorult a nemzeti oldal, az országszerte megszerveződő polgári körök meghívására – pár magamfajta fanatikus publicista mellett – két nagy művész vette a nyakába a hazát (a másik Makovecz Imre volt), hogy tartsa a jobboldali érzelmű emberekben a lelket. Minden egyes este más magyar településen érte. Élőszóban is meggyőzően, érzékletesen, szépirodalmi igénnyel fogalmazott. Később is, szelídebb idők jöttével, megtartotta országjáró szokását – nevetve mondta, hogy valószínűleg minden olvasójával személyesen találkozott. Ez a lehetőség a halállal sem szűnik meg: bármikor leemelhetjük a polcról maradandó, szívhez szóló könyveit.
Csontos János
Gyász
Életének 85. évében elhunyt Jókai Anna Kossuth-nagydíjas és Kossuth-díjas író, a Nemzet Művésze. 1932. november 24-én született Budapesten. Már kisgyermekkorában érdekelte az írás, de tizenhat éves korában felhagyott vele és csak későn, 33-34 éves korában folytatta újból és vált íróvá. 1956-ban felvételizett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára, levelező tagozatra, és így főkönyvelői munkáját folytathatta. 1961-ben magyar–történelem szakos tanári diplomát szerzett és tanított 1974-ig, azóta csak írói hivatásának élt. 1986–1989 között a Magyar Írószövetség alelnöke, 1989-től elnökségi tagja, 1990–1992-ig elnöke volt. 1998-ban jelent meg az azóta huszonkét kiadást megért Ne féljetek című regénye (amelyet pszichológusok, terapeuták is felhasználnak munkájukhoz). 2015-ben a Forbes őt választotta a 8. legbefolyásosabb magyar nőnek a kultúrában. „Műveinek színterei a hétköznapok, szereplői azok a szociológiai kis- és nagycsoportok – családi, baráti kör, munkahely, iskola –, amelyek egy mai magyar átlagpolgár életének és gondolkodásának minőségét elsősorban meghatározzák. (…) Az élet valódi arculatának, gondjainak, lehetőségeinek megmutatása, az újra és újra gyökeret eresztő illúziók leleplezése, a ráébresztés szándéka vezérli az írónőt művészi pályáján” – olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán közzétett életrajzában.
