Van életünknek néhány közhelyszerű határállapota, amikor elválik az ocsú a búzától (ezt asztal mellett, pláne kocsmában, valamivel érzékletesebben szoktuk volt mondani) a baráti, ismeretségi, rokoni körben. Az ember, teszem azt, arra a fölismerésre jut, hogy hátralévő életében lazacot akar fogni hideg vízben, és akkor minden emberi nexusa valamiféle relációba kényszerül kerülni e bohókás ötlettel. Vagy az ember, teszem azt, apa lesz.
Apa lesz, és el kell gondolkodnia azon, kivel is beszélgessen. Mert mondjuk a szűkebb és tágabb családdal már megbeszélte. A pelenkát is, a gyerekülést is, a keresztelőt is, az óvodai ballagást is, az iskolai bizonyítványt is – alkalmasint a válást is, de maradjunk a bizonyítványnál, az sokkal drámaibb tud lenni. Apa barátainak többsége természetesen ugyanakkor, ugyanúgy és ugyanott van – a kocsmában. De a saját bizonyítványuk már nem foglalkoztatja őket, a gyereküknek meg még nincs. Meg jobbára gyerekük sincs. A játszótéri apukákkal meg nagyon nehéz. Mert nem lehet tudni, milyen állásponton vannak, milyen világnézeti alapon löködik a hintában a ki tudja hányadik gyereküket. Mert ha, teszem föl, az egyikük élethivatása logisztikai senior transzportőr, akkor piszok nehezen fogunk tudni beszélgetni. De miért is kellene beszélgetni?
Mert a beszéd az érintés után a gyermek második nyelve. Az első társadalom-lélektani és kultúrtörténeti impulzus (a mese után természetesen), ami a gyermeket éri, az a szülei beszélgetése más felnőttekkel. Jó esetben más szülőkkel. Legjobb esetben barátokkal.
Teljesen lényegtelen, miről beszélnek a felnőttek. Az számít, hogyan beszélnek. A gesztusok. A tekintetek. Ezeknek nyíltsága, fölvállaltsága, öntudattal és tisztelettel átitatottsága. A mondatok hangsúlya, lejtése, érzelmi hullámzása.
Mindkét nembéli szülők, ha van olyan barátotok, akinek gyermeke körülbelül egyidős a tiétekkel, tapasztalati tőkétek közel azonos, netán még a disznókat is együtt őriztétek életetek egynéhány korszakában, őt becsüljétek meg. Mert, ha a gyereknapnak van valami értelme, az a találkozás. Találkozom szülőtársammal, megbeszélem vele az élet dolgait, a gyerekeink meg játszanak, és ők nem is tudják, de mi bizony tudjuk, mert mi akkor is figyeljük őket, amikor ők egyáltalán nem figyelik magukat – hogy ők teljesen öntudatlanul látnak minket, és mondják magukban: no igen! A mi szüleink! A mi édesanyánk, édesapánk! Ezt akkor is gondolják, ha nem tudják. Azt sem tudják, hogy negyed emberöltő múlva úgy fognak beszélni egymással, ahogy tőlünk látták. És nekik nem is kell tudniuk. Elég, ha mi tudjuk. Mert akkor úgy beszélünk egymással is, mintha előttük beszélnénk.
Nyilván más is megfigyelte már: Isten házában nem káromkodunk.
Meg a gyerek előtt sem.