A szerző személye, életműve titok (a Google sem mindig a barátunk), nem tudjuk, mennyire használja tudatosan az állatallegóriát, mennyire „játszik gólra”. Mert ahogy a pre-polkor-rekt marketinges axióma tartja: kutyával, nővel, gyerekkel mindent el lehet adni.
És igen széles az olvasóréteg, amelyiknek egy kedves, kutyás borító láttán reflexszerűen beindul a nyálelválasztása, mint Pavlov híres kutyájának. Amivel itt nincs semmi baj – egyrészt mert az állatmese szinte az irodalomtörténettel egyidős, komoly hagyományokra visszatekintő műfaj, másrészt mert a történet jó. (Senki ne ítéljen a borzalmas illusztrációk alapján, a szerző tényleg tud írni. És nyilván szegény rajzoló sem akart rosszat – a kiadó felelőtlen, amiért kínos helyzetbe hoz egy lelkes, de fölkészületlen pályakezdőt.)
Mert ez nem 101 kiskutya vagy a Lessie hazatér típusú giccs. Az elbeszélő-főhős Pepi művelt és pedáns, minden viszontagságos helyzetéből méltósággal kerül ki, és környezetét is erre tanítja. Elmélkedései, humoros megállapításai, emberleírásai, kalandos találkozásai, tapasztalatai vezetik végig a kötődés-függetlenség, küzdés-túlélés, majd megvilágosodás-bölcsesség felé.
Pepi „okos, jóravaló kutya”, akit első gazdája otthagy az út szélén. Ekkor kezdődik a foxikaland a kedves nénitől az erdőszéli láda-kutyavacokig, kóbor falkákkal való tapasztalatcseréken keresztül a kivívott függetlenségig, melynek bázisai a hentesüzlet, a pékség és a piac, mert Pepi nem ingyenélő: „Ellenszolgáltatás nélkül nem megy. Te adod, amid van, én is adom, amim van.”
A főhős a Halálosztókat (sintérek) lerázva egy rokonszenves, bajszos, aktatáskás ember szolgálatába szegődik. Pepi új neve Peti lesz. A Gazda értékeli különleges képességeit: az eb tud számolni, érti az emberi beszédet és könnyen rájuk hangolódik. A kapcsolat mindkettőjük életét megváltoztatja, hiszen gazdává válik a szomorú, magányos ember, Peti pedig otthonra lel egy kis időre (saját ház, nyakörv, házőrzés, séta, vacsora, kutyaszerelem). Ám az idill nem tart sokáig, a jó gazda elveszíti állását, se fűtésre, se ételre nem telik neki.
Pepi menhelyre kerül, amiről korábban naiv elképzelése volt: „Besétálok a sintértelepre, még utoljára jól leugatom a sintéreket, lepisilem az ajtófélfájukat, majd kotrok hátrafelé néhányat, betakarva anyafölddel nemcsak a megszentelt ajtófélfát, hanem az elképedt, tátott szájú kutyavadászokat is. (…) Úgy sétáltam bele a kelepcébe, mint egy agymosott.”
Ketrecszomszédjával, az Óriással viszont éjjelente megvilágosodásban részesül. Felemelkedik a rabságban. A tiszta fény, ami megjelenik előttük, az a Jövő, a kivezető út minden nyomorúságból, a „mindent tudás” nyugalma. A történet vége nyitva marad – de nincs miért aggódni, a főhős végül hazatér, ha nem is a megszokott értelemben.
Kovács-Marnik József: Foxiregény. K. u. K. Kiadó, 2018. Budapest.