Rimaszombaton emléktábla, cserkészcsapat és utca viseli a nevét, de ahogy Debrecenben, ahol élete nagy részét töltötte, úgy szülővárosában is egyre kevesebb szó esik a XVIII. század egyik legnagyobb magyar egyéniségéről, akit utókora „a magyar Faustként” tart számon. Hogy bélyeg volt-e ez, amely hírhedtté s ezáltal ténylegesen halhatatlanná tette, nehezen lehetne eldönteni. Ha nincs Arany, Jókai vagy Mikszáth, akkor bizony Hatvani István emléke már rég feledésbe merült volna, hisz számottevő újítást vagy felfedezést nem hagyott hátra maga után: egy-egy műve és az utókor elbeszélése jelölte csak ki a helyét a magyar tudománytörténetben.
Az évforduló alkalmából a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége annak regionális pedagógiai központjával, a Pro Scholis polgári társulással és a Tompa Mihály Református Gimnáziummal karöltve tanári konferenciát szervezett, míg a Városháza Galéria a debreceni Nagy Sándor Zoltán kiállítását hívta meg a jeles alkalomra.
A rendezvény fővédnöke Orbán János Dénes író, költő (lapunk rovatvezetője) volt, aki Jókaiék kései utódaként 2004-ben egy drámai költeményt írt Hatvaniról, amelyben Goethe és Madách „utóhangjaként” azt vizsgálja, ellenünk fordul-e, ha beleszólunk az isteni vagy a természeti rendbe. A konferencia helyi, illetve Budapestről, Losoncról és Debrecenből érkezett előadói is ezekre a kérdésekre keresték a választ, és teljesen új, eddig ismeretlen adalékok is előkerültek amelyek árnyalhatják az eddig ismert Hatvani-képet.
Böszörményi István losonci nyugalmazott tanár az előadásában nemcsak Hatvani losonci éveit vette számba, hanem a helyi iskolarendszert is bemutatta, így megtudhattuk, hogy az oktatói elől Rimaszombatból Losoncra menekült Hatvani nagyon jó mentorra talált Kármán András személyében (akinek unokája, Kármán József írta a Fanni hagyományait), aki látván a fiú adottságait, külföldi tanulmányutakra ösztönözte.
Koszorúzás és tisztelgés a rimaszombati emléktáblánál
Fotó: Havran Zoltán
Megjárva az akkori neves külhoni egyetemeket, Heidelbergben kínáltak neki jól jövedelmező állást, de ahogy a kortársai, ő is hazatért, mégpedig Debrecenbe, amely végül második otthonává vált. Itt alapított családot, és tanárként, orvosként, csillagászként, de teológusként is dolgozott, s mivel iskolai kísérletei meszsze földön híressé tették, sokan ördögi tulajdonságokkal ruházták fel.
Rákos Lóránt református lelkész a teológia oldaláról próbálta megvilágítani Hatvani világszemléletét, Lengyel Réka, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa a művelt írót és olvasót mutatta be, míg Kerényi Éva történész Hatvani magyarországi múzeumokban és könyvtárakban fellelhető szellemi hagyatékát tárta fel. A nap egyik legérdekesebb színfoltja a két tanár-diák, mentor és tanítvány előadása volt, amelyek közül az egyik a fizikus Hatvanit (Molnár Beáta és Hizsnyan Bálint), míg a másik Hatvani magyar irodalomban megjelenő alakját (Majercsik Mária és Lenkey Gábor) vázolta fel.
Orbán János Dénes fővédnök Nagy Sándor Zoltán grafikusművésszel a Hatvanihoz fűződő kapcsolatukról beszéltek: a költő Hatvani alakját Jókai írásai-ban fedezte fel, s csak később ismerte meg a Faust-mondakört. Nagy Sándor Zoltánnál ez fordítva volt, de kettejük közös találkozása 2015-re esett, amikor a debreceni Csokonai Színház díszbemutatón vitte színpadra (Árkosi Árpád rendezésében) Orbán János Dénes fekete-fehér játékát, drámai költeményének „elővázlatát”.
A darab már megjelent könyv formájában, de jövőre Nagy Sándor Zoltán rézkarcaival díszkiadásban is napvilágot lát, 2020-ban pedig a Nemzeti Színház is bemutatja Vidnyánszky Attila rendezésében. A konferencia egy különleges szimultán koszorúzással zárult Hatvani István rimaszombati, Igó Aladár tervezte emléktáblájánál, illetve Debrecenben, ahová a rimaszombati Hatvani István Cserkészcsapat tíz tagja látogatott el.
