Nem búcsúzni készültem a Nagy-Küküllő menti faluba. A környékre, amely abban a formában égett belém, ahogy néhai Kányádi Sándor megírta: „S a földgömbre – / hát nem igazságtalanság? – / kis folyónkat, a Nagyküküllőt, / még csak reá sem rajzolták.” Mert bizony sok versével voltunk-vagyunk úgy, ahogy a Betemetett a nagy hó című költeményéről maga Sándor bácsi vallotta erős hittel: egyszeri elmondás után bárki megtanulja.
A költőóriás utolsó útjának szikrázó napsütés, majd égszakadás közepette volt tanúja az alig több mint ezres lélekszámú falu teljes lakossága, illetve a világ különböző sarkaiból összesereglő notabilitások és kegyelettevők sereglete. Többségük, kiszorulva a kis templomból, a gyászszertartás kezdetén kitört zivatar dacára, bőrig ázva is mozdulatlanul követve a templomkertben az ökumenikus istentisztelet minden rezdülését.
Kányádi Sándor hagyatékához méltó beszédeket és emlékezéseket hallgathattak. „Hálásak vagyunk, hogy a költeményeiből fiatalok és idősebbek, itthon élők és távolba szakadtak egyaránt erőt meríthetnek, hiszen határtalan magyarságával a Dél keresztje alatt éppúgy nemzetünk összetartozását hirdette, mint otthon a Hargitán és itthon, a Kárpát-medencében” – írta részvétlevelében Orbán Viktor miniszterelnök.
És azt is, hogy Kányádi Sándor műveiben kultúránk olyan legbensőbb vidékei tárulnak elénk, ahol a gondolatoknak terük, a szavaknak súlyuk, a történeteknek tanulságuk van. A kegyeletét személyesen lerovó köztársasági elnök, Áder János szerint Kányádi Sándornak a magyar szó egyenlő volt az élettel és a hivatással. Verssel gyógyított és erősítette a magyarok közösségeit.
Amikor elment, hamar kiderült: mindenkinek – de mindenképpen rengeteg embernek – van róla legalább egy története. Persze sejthettük volna ezt idáig is, hiszen a 90. életévének küszöbén az árnyékvilágnak búcsút intő költő mindent megtett annak érdekében, hogy beköltözzön az emberek lelkébe, életébe. Mindenekelőtt azzal, hogy remek verseket írt, olyanokat, amelyek sorai viszonylag ritkán kerülnek a ballagási kártyákon rendre feltűnő életbölcsesség-gyűjteményekbe, mégis ott visszhangoznak bennünk sajátnak érzett emlékként, megörökölt szólásmondásként, fülbemászó gyermekmondókaként, Kaláka-dalként.
A búcsúbeszédeket is így szőtték át a személyes emlékek. Dávid Gyula irodalomtörténész is emlékeire építette fel beszédét. Kányádi egykori napszámosaként mutatkozott be, miután a háború idején egyszer „szénacsinálni” járt Nagygalambfalván, lévén a költő édesapja épp a fronton volt. Szerinte Kányádi költészete egyik meghatározó jellemzőjévé az vált, hogy nem félt a hatalomtól, versben kimondott sok olyan dolgot, amit pályatársai még végiggondolni sem mertek – ne felejtsük, a költő akkor kezdte a pályáját, amikor az író és az olvasó között még ott volt a cenzor, a hatalom képviselője.
„Nemcsak a kimondás ténye volt a fontos, hanem az is, hogy általa felszabadítottál bennünket a félelemtől. A félelemtől való felszabadulás pedig a legnagyobb dolog, mert aki nem fél, afölött nincs hatalma a hatalomnak” – fogalmazott a 90. ééhez közeledő kolozsvári irodalomtörténész. De a kimondó emberen túl ott volt az a Kányádi is, aki megpróbált „eljárni” az 1956-os forradalom utáni megtorlások nyomán börtönbüntetésre ítélt írótársai, Páskándi Géza és Dávid Gyula érdekében.
A Nagy-Küküllő menti faluban fekete-fehérben, Kaláka-zenére búcsúzó örökösökről az jutott eszembe, hogy a világ változásaira érzékenyen reagáló világháló és a számítógép örökifjú híve, Kányádi Sándor fehér ingben járt. Az Illyés Gyula 99. születésnapjára írt Fehéringes vers csak részben magyarázza a jelenséget: „…ha valaki így akarta / bizonyára szüksége volt / mellesztők közt egy mindig friss / fehéringes közmagyarra? / …ne tudják meg hogy ünnepem / van-e vagy nagy sötét gyász nyom / fehér ingem én-álruhám / sebemre gyolcs csatáimban / nem hódoló harci zászlóm.” Ez a fehér ing az ő magyarságának szimbóluma volt, s egyik legnagyobb vívmányának azt tartotta, amikor harminc fehér ing birtokosa lett. Büszkén mesélte egyszer, hogy annak idején odahaza Erdélyben március 15-én – egyszerű munkanap volt! – bementek a szerkesztőségbe, s egymásra néztek: mindenkin fehér ing volt.
„Tiszta szívből ezt kívánom. / Szaporodjon ez az ország / Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’, / s ki honnan jött, soha soha ne feledje. / Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy, / vissza nem fognak a kátyúk… / A többit majd apródonként megcsináljuk.”
Ezt is ő írta. Csendes pohárköszöntőként immár egy egészen más kor reggelére.