A vége narrátora, Szabad András a valóságban esetlenül mozog, nem minden esetben tudja megfelelően kifejezni magát, a diktatúra rá nehezedő nyomása miatt megszokta, hogy sok mindent nem mondhat ki hangosan, és börtönből szabadult apjával sem tudnak őszintén beszélni egymással. Mintha ezt a hallgatást próbálná megtörni a képekkel, mintha ezekkel próbálná elmondani az elmondhatatlant. Érdekes azonban, hogy Szabad András fotóinak mindössze harminchárom százalékán szerepel egyáltalán valami, így a képi világon is nyomot hagy a hallgatás, és ez fordítva is igaz, az elbeszélő naplószerű töredékein keresztül kirajzolódnak előttünk a fényképek látható részei. Ugyanígy áll össze a hagyományos, XX. századi családi történetből a történelem, a szocializmus nyomasztó évtizedei, egész generációk keserű tapasztalata és légszomja. Bartis Attila könyve azonban a konkrét történelmi eseményeken túl elsősorban azt a folyamatot tárja föl, ahogy a felmenők tapasztalatai átörökítődnek a következő generációkra, regénye így egy sajátos apa-fiú könyv, ami éppen emiatt válik igazán egyetemessé. Az egész történelmünk így örökítődik ugyanis át, elsődlegesen mikroszinten, a családi hálón keresztül, és ahhoz, hogy megértsük a sorsunkat, fontos ismernünk ennek a folyamatnak a működését. Szabad András erre tesz kísérletet a fényképezés segítségével: meg kell tanulnia látni és láttatni, és egyik sem könnyű feladat.
A regényben a fotókhoz hasonló jelentősége van Szabad András álmainak is, amelyek újabb narrációs teret nyitnak meg, nemegyszer kétségbe vonják, megerősítik vagy új jelentésrétegekkel gazdagítják a tényszerűen megtörtént eseményeket. A diktatúrában az álmoknak persze sajátos, a szabadság alternatívájául szolgáló jelentésük is van, hiszen tartalmuk nem ellenőrizhető, és általuk minden kimondható, amiről a valóságban hallgatni kell vagy érdemes. Talán erre döbben rá Szabad András is, amikor kijelenti, hogy „lehet, hogy pontosabbak az álmaim, mint a képeim”.
Bartis Attila sodró lendületű, nagy erejű regénye rendkívül sokat mond el a múlt és a jelen kapcsolatáról és arról, hogy főhőse a történelem és családi öröksége ketrecéből eljuthat-e a vágyott szabadságba, amire a neve – Szabad András – is utal.
A regény egyik legfontosabb, egy lehetséges olvasói megközelítést is magában foglaló jelenete, amikor a főszereplő beül abba a paplanok segítségével hangszigetelt, szűk spájzba, ahol a szomszéd zenész cigány gyerek naponta órákon át gyakorolt. Szabad András mindössze fél órát bírt ki, aztán kimenekült. Épp olyan szűkös ez a kamra, mint az egyes családok múltja, és nem tudni, mi az elviselhetetlenebb, a nyomasztóan kis hely, vagy az, hogy senki sem hallja, ha az ember kiabálni kezd. Ez a jelenet mindenesetre jól összefoglalja a beleélő olvasói magatartást, ilyen hozzáállással a sorok eleinte talán épp ilyen fullasztóak lehetnek. De érdemes fél óránál sokkal tovább (egészen a végégig) bent maradni, mert megéri. A szerzőnek ugyanis legalább annyit sikerült láttatnia a gyakran kusza, megfejthetetlen valóságból, mint Szabad Andrásnak a képein, vagyis harminchárom százalékot, ami, ha belegondolunk, egyáltalán nem kis dolog.