De vajon élt-e? S ha igen, mennyit igazán ebből az 54 esztendőből?
Éppen három évvel ezelőtt beszélgettünk egy szerkesztőségi szobában Czeizel Endre professzorral, akit akkortájt leginkább a költői őrültség és zsenialitás kérdései foglalkoztattak. A genetikus tudós lelkesen mesélt kutatásairól, melyek során legnagyobb poétáink elmeállapotát vizsgálta, s diagnózisaiknak behatárolása után költészetük alakulásával is összevetette ezeket. Hátborzongató következtetésekre jutott. Két példát tartott fontosnak kiemelni akkor, Vörösmarty Mihályét és József Attiláét. És mivel József Attila lelkét egyébként is sokat boncolgatták már, éltében és holtában egyaránt, engem ösztönösen a Vörösmartyról szóló részletek ragadtak magukkal.
Különösen kiborította Czeizelt, hogy Szerb Antal és Babits Mihály is gyakorlatilag őrültnek állítja be élete végén Vörösmartyt. Az utolsó jó néhány évben összesen három jelentős verset írt: az Előszót, az Embereket és A vén cigányt. S valóban: Szerb irodalomtörténetében mint „értelmen túli dolgokról” beszélő művekként említi ezeket, Babits pedig konkrétan ki is mondja A vén cigánnyal kapcsolatban: „ez a vers egy őrült verse”. Még ha utólag szépít is azzal, hogy „szent látománynak” titulálja. Czeizel Endre viszont hosszú orvosi kutatás után kijelentette, hogy szó nem volt itt semmiféle őrültségről, mindössze „eluralkodott rajta a szélsőséges kedélybetegségnek a depressziós fázisa”.
Talán nem véletlenül: 1848 és 1855 között, a forradalom és szabadságharc szomorú kimenetele mellett súlyos anyagi gondokkal küzdött, eltemette két gyermekét, hányódott, meghurcolták és betegeskedett. Hogy lélekben is? Meglehet. De olvassuk újra ezt a három verset, hogy megértsük: a költői zsenialitás milyen forradalmi utakat tört magának, mikor „meghervadt az élet”, a „csend és hó és halál” idején.