A nagy tudású, elmés professzor irodalomtörténetünk olyan szegmenseit világítja meg, amelyek nemcsak újjáértelmeznek számos ma is élő sztereotípiát, hanem különleges, szellemi
ínyencségeknek is számítanak. Ráadásul gyakorta olyan irodalmi műveket vagy fordításokat tart elénk, amelyeket elfeledettnek vagy kevésbé jelentősnek gondolnánk. Most kiderül róluk: meghatározóak voltak irodalomtörténetünk alakulása szempontjából. Tulajdonképpen egy új, egyedien szerkesztett arckép- és műcsarnokát találjuk itt XIX. századi irodalmunknak. A szövegek érzékelhetően előadások vagy beszédek írott formái, valószínűleg szándékosan, hogy utalhassanak a közegre, amelyben létrejöttek, s egyúttal átvezethessenek egy-egy témán belül más szerzők hasonló munkáihoz.
A XIX. század magyar irodalmának görög és római viszonylatait tárgyalva Szörényi összerakja történelmi mozaikjainkat, mert a kor horizontjának megidézése nélkül érthetetlenek az akkori művek. Ki gondolta volna például a csak jóval halála után divatba jött Ungvárnémeti Tóth Lászlóról, hogy éppen görög versei által örvendett nagy népszerűségnek – külföldön? S hogy Madách elméletben és később gyakorlatban is visszanyúlt a görögökig, amikor egy „korszerű, európaian világszerű és egyúttal nemzeti dráma megalkotására” törekedett…
Baróti Szabó Dávid Aeneis-fordítását vizsgálva, felderíti annak recepciótörténetét, s a téves rangsorolást cáfolva visszaemeli megérdemelt helyére. Kazinczy Sallustius-fordításának is utánamegy egy olyan időbe, ahol „a nagyravágyás és pénz esztelen szerelme” hódított, s a levelezéseken keresztül a keletkezéstörténetet is szépen követi. Vörösmarty Mihályt Az ember élete című versén keresztül idézi meg; miltoni, illetve bibliai hasonlatainak elemzésével új távlatokat nyit a viszonylag egyszerűnek tűnő vers értelmezésében.
Több Arany-tanulmányt is találunk a kötetben, amelyek közül az első egy portré: Szörényi úgy halad végig az egyes művészi korszakain, hogy mindvégig az embert mozgató külső szempontokat is figyelembe veszi, és közben szemléletének alakulását követi nyomon: Az elveszett alkotmánytól a „megtalált tragikumig” ívelő életmű fontosabb állomásait felvillantva. Igazi csemege Arany Vadonffy Bertalan álnéven írt vígeposz-részletének közlése és elemzése, amely – ha benne maradt volna Az elveszett alkotmányban – módosíthatta volna a mű korabeli fogadtatását. Műfaji kérdésekben és a továbbmutató motívumok tekintetében is fontos eszmefuttatásokat rejtenek e tanulmányok, s egyértelművé válik: érdemes a XXI. században is újraolvasni ezt az Arany-opust (is). Miként klasszikus költőnk kedvelt olvasmányait, például Voltaire „Henriás”-át, hogy megértsük korai műveinek kiinduló gondolatait.
Megelevenedik a Petőfi–Arany-barátság is, de nem tankönyvízűen patetikus módon, hanem a maga elevensé- gében, mulatságosságában. Ugyanakkor a két szerző műveinek keletkezéstörténetébe is bevonódik az olvasó, s kirajzolódik, hogy miként s miket gyümölcsözött ez a meghitt, gyakran testvérien évődő viszony. Petőfit pedig a Nemzeti dal „elüvöltése” közben is elénk varázsolja, Egressy Gábor, a kor nagy színészének segítségével – és szerteágazó kutatással. Megelevenednek a forradalmas napok, olyan történeti adalékokkal, amelyeket így, együtt most láthatunk először. Egy meglehetősen erős Jókai-tömb is található a gyűjteményben: például A láthatatlan csillag című elbeszélés afgán forrásairól olvashatunk érdekes részleteket, de van egy rendkívül újszerű értekezés is, miszerint a Simplicissimus-féle irodalom (Grimmelhausen) Jókai regényvilágának forrásaként tekinthető – ezzel a magyar, illetve világirodalomban is árnyalja íróóriásunk helyét. A Jókai-életmű két másik fontos darabját is elemzi: a Bokáczius kalandjai című elbeszélés forrásaihoz kerülhetünk közelebb, illetve a Szerelem bolondjai című regényhez, amely már a maga korában felkeltette a nyugati irodalmi körök érdeklődését.
Arany László verses regénye, A délibábok hőse kerül szóba legvégül, annak főként az Olaszországra vonatkozó részei és az olasz irodalomra vonatkozó intertextuális utalásai, amelyek több ponton Dantéhoz vezetnek.
Szörényi László meggyőz ennek az irodalomtörténeti útnak a végén: literatúránk képe színesebb, s az európai irodalomba sokkal beágyazottabb annál, mint ami a sémák szerint eddig gyanítható volt.
Szörényi László: A nagy, a várt, rettegett jövendő. Tanulmányok a XIX. századi magyar irodalomról. Tempevölgy Könyvek 17, Balatonfüred, 2015.