Miközben ennek az esszének a megírására készülődtem, annyi mindent összeolvastam Mark Twainről, hogy egy kisebb füzetet meg lehetne tölteni vele. Szinte mindegyik amerikai író kötelességének érezte ugyanis, hogy leboruljon a bajszos mágus előtt legalább egy bon mot erejéig. Ott az obligát szöveg Hemingwaytől: „Az egész amerikai irodalom Mark Twain egyetlen könyvéből ered, a Huckleberry Finnből… Előtte semmi sem volt. Azóta sem írtak ilyen jót.” Mégsem ezzel az idézettel indítom a cikket (de igen, épp azt csinálom), mert ez a „mindannyian Gogol köpönyegéből bújtunk ki” attitűd már mindannyiu(n)k számára untig ismerős.
Inkább Kurt Vonneguttól idézek, hiszen tudjuk, milyen jelentős szerző volt, de lássuk azt is, miért. Ilyeneket ír a közben szintén klasszikussá vált Vonnegut A hazátlan ember című könyvében: „Hol van Mark Twain és Abraham Lincoln most, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk? Mindketten vidéki fiúk voltak Amerika középső részéről, és mindketten rá tudták venni az amerikai népet, hogy nevessen saját magán, és értékelje a valóban fontos, valóban morális vicceket.” (Mit lehet ehhez hozzátenni? Maximum annyit, hogy nem csak az amerikai népet tudták rávenni, hogy nevessen… kin is?) Aztán: „A humor egy eszköz arra, hogy távol tartsuk magunktól az élet nehéz- ségeit, egy eszköz arra, hogy megvédjük magunkat. […] Mark Twain is rettenetesnek találta az életet, de a vicceivel kordában tartotta ezt a rettenetet.”
Hát ehhez mit tehetnénk hozzá? Alig valamit. Esetleg annyit, hogy veszélyes dolog humoros szerzőnek lenni. Mert akkor az olvasók, vagyis az olvasók egy jelentős része nem veszi komolyan az embert, lásd Rejtő Jenő. És – jobb híján, mint a keserű igazságokat humorlekvárba fullasztottan az emberiség torkán lenyomni igyekvő szerzők esetében – végül gyermekkönyvet csinálnak a könyveiből, őt magát pedig gyermekkönyvszerzőnek kiáltják ki. (Mint történt az Jonathan Swift úr esetében is.)
Nem tudom, végiggondolta-e mindezt Mark Twain… Valószínűleg nem, nem is gondolt rá, hiszen miért szemlélte volna önmagát kívülről, ebben a kontextusban, mikor egy olyan pompás humorú fickóval lehetett egy testbe zárva, mint ő maga? Tagadhatatlan azonban, hogy humor nélkül nem működnek az írásai. Amelyik pillanatban elillan a humor, amerikaiasan dagályos moralizáló szerző lesz belőle, aki néha már az olvashatatlanságig idegesítő – gondoljunk csak a Jeanne d’Arcról szóló regényére, az Egy jenki Artúr király udvarában, a Koldus és királyfi bizonyos passzusaira vagy az Ádám és Éva naplójára, ahol a zseniális alapötlet néhány pompásan elsütött humorbombát követően érthetetlenül ellaposodik.
De van – és szerencsére ebből van több –, amikor nem tud hibázni: a humoreszkjei egyenként hozsannát érdemelnek (olvassák csak újra például a Hogyan szerkesztettem mezőgazdasági lapot? című írást!), a már említett könyvekben és a fő művekben pedig szintén jóval több az örömpatron, mint a morália (amit a férfi és női gondolkodásmód különbözőségéből fakadó meg nem értésről ír az Ádám és Éva naplójában, tanítani kellene), már persze a szerencsétlen Jeanne d’Arcot leszámítva.
A valódi neve Samuel Langhorne Clemens volt. 1835. november 30-án született. Álneve folyami hajós szakkifejezésből ered, és a mélységmérő rúdon a második vonást jelenti: ez a minimális mélység a gőzösök biztonságos haladásához. Harriet Beecher Stowe szomszédja volt, és az írónő komoly hatást gyakorolt a rabszolgaságról vallott nézeteire. A Tom Sawyer kalandjai az első olyan könyv a világon, amelynek a kéziratát az író írógéppel készítette. De nem ez a fontos.
Hanem hogy ilyeneket tudott (az Utazás az Egyenlítő körül című könyvéből idézek): „Eljutottunk az elefántistállókig, s meglovagoltam egyet, de csak fölkérésre – én nem kértem, és nem is kívántam, de megtettem, különben még azt hitték volna, hogy félek, pedig csak-ugyan féltem.” „A másik két állandó alkalmazott a tigrisrábeszélő és a jégverés-elijesztő. Az egyik távol tartotta a tigriseket, ha tudta, de a bért mindenesetre beszedte, a másik távol tartotta a jégverést, vagy megmagyarázta, hogy miért nem sikerült távol tartani. Ugyanannyit fizettetett a sikertelenség megmagyarázásáért, mint a sikerért. Igazán hülye az, aki Indiában nem tudja megkeresni a kenyerét.” És végül: „Nincsen az a szélességi fok, amely ne hinné, hogy Egyenlítő lehetne, ha volna igazság a Földön.”