MI
Kocsis, a Balázs Béla-díjas, Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel kitüntetett rendező bő évtizede a verespataki ciánszennyezésről forgatott Új Eldorádó című dokumentumfilmjével robbant be a köztudatba, de nagy sikert aratott a Magyarok a Barcáért című alkotása is, amely a világ legnépszerűbb futballklubjának magyar gyökereit, Kubala László, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán barcelonai karrierjét mutatja be.
Kocsis mindig is példaképének tartotta Hildebrandot, ami az álmoskönyv szerint nem feltétlenül hoz szerencsét, amint az a Jelenetek egy operatőr életéből – Hildebrand István legendáriuma című, kedden este az Uránia Nemzeti Filmszínházban bemutatott alkotásból is kiderül. Amikor ugyanis az egyik interjúban Ragályi Elemér, az Emmy-, Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr arról beszél, hogy csak harmadik nekifutásra vették fel a Színház- és Filmművészeti Egyetemre (akkor még főiskolára), megtudjuk: a kétszeri sikertelen felvételinek az volt a magyarázata, hogy amikor megkérdezte a vizsgabiztos, ki a kedvenc operatőre, ő botorul a nála 11 évvel idősebb Hildebrand István nevét vágta rá.
Fotó: Bach Máté
A 87 évvel ezelőtt egy Vas megyei kis faluban, Felsőcsatáron töltötte gyermekkorát, Hildebrand anyanyelve a horvát volt, nagyapja az Osztrák-Magyar Monarchia katonája, alpesi hegyivadász volt. A család hamarosan felköltözött a fővárosba, s a fiatal srácot 1946-ben felvették a Színház- és Filmművészeti Fősikolára, s már az 1947-es Radványi Géza-remekben, a Valahol Európában című filmben közreműködött, évfolyamtársával, Makk Károllyal együtt. Kezdetben híradófilmesként dolgozott, 1957-ben fényképezte első filmjét, a nagy sikerű Gerolsteini kalandot, de igazán az 1959-es, a biatorbágyi viadukt felrobbantását feldolgozó Merénylet című filmmel futott be.
Fotó: Bach Máté
Az országos hírnevet a Jókai-sorozat (A kőszívű ember fiai, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán) fotografálása hozta meg Hildebrandnak, egyszersmind Várkonyi Zoltán elválaszthatatlan munkatársa lett. Az 1968-as Egri csillagok előkészítését is Hildebranddal kezdte meg Várkonyi, ám a két öntörvényű művész között koncepcionális ellentét kezdett kialakulni, a nagy hatalmú Várkonyi szakított „Hildával”, s végül Szécsényi Ferenc operatőr forgatta le a monumentális mozit.
Hildebrand pályája azonban ezzel nem tört meg, olyan milliós közönséget vonzó sikerfilmek következtek, mint A veréb is madár és Az oroszlán ugrani készül, Hintsch György és Révész györgy rendezésében. Hildebrandot, annak ellenére, hogy folyamatosan kísérletező operatőr volt, a történelmi tablók forgatása idején elkönyvelte a szakma a klasszicizáló filmek operatőreként, s az úgynevezett művészfilmek alkotói emiatt meg is vetették, már-már lenézték, ahogy az a Kocsis-portréfilmben ki is derül a Makk Károllyal, Kovács Andrással, Ragályi Elemérrel készített interjúkból. Ugyanakkor a fent említett klasszikusok valamennyien rámutatnak Hildebrand megkérdőjelezhetetlen szakmai kiválóságára, a hibátlan kamerakezelésre, az aprólékos, részletekbe menően tökéletes technikára, s a filmtechnika amerikai és nyugat-európai vívmányainak bámulatos ismeretére.
Fotó: Bach Máté
Mind a mai napig rejtély, hogy Hildebrand miért maradt ki a Kossuth-díjjal kitüntetett filmművészek meglehetősen tág köréből, illetve nem is annyira rejtély: a filmgyár mindenható párttitkára, a magyar filmszakma nagy örege, az operatőrök atyamestere, Illés György – azaz Illés „Papi”, ahogy a szakma ismerte – nem kedvelte, sőt… És bár a munkák gazdagon megtalálták „Hildát”, sőt, zsíros nyugati munkákat is kapott – hogy csak a Sztrogoff Mihály-sorozatot említsük hirtelenjében –, az igazi elismerések elkerülték. (Érdekes kortörténeti adalék: a külföldi munkák esetében az operatőr a hazai gázsijának maximum a kétszeresét tarthatta meg magának, a többit be kellett szolgáltatnia a keményvaluta-hiányban szenvedő államkasszának…)
Így érkeztünk el az 1980-as Nárcisz és Psyché-filmig, a kissé zavaros Weöres Sándor-költemény celluloid-szalagos adaptációjáig, Bódy Gábor zseniális alkotásáig – Hildebrand Istvánnal a kamera mögött!
Ez már más világ, más korszak, mint a Gerolsteini kaland vagy A kőszívű ember fiai kissé naív vígjátéka vagy történelmi tablója. Aki látta a filmet fiatalon harmincöt évvel ezelőtt, abban csak a lehengerlő látvány maradt meg, a sztori – ha volt ilyen – aligha. Akkoriban a kritika, a szakma véleménye meglehetősen vegyes volt, és ez szíven ütötte Hildebrandot, aki pedig 52 évesen képes egy korát 15-20 évvel megelőző, olyan megoldásokat alkalmazó művészfilmet fotografálni, amelyek csak két évtizeddel később, a digitális technika térhódítása idején lesznek majd ismertek. Az idő azonban igazságot szolgáltatott, és a Psychét ma már a magyar filmtörténet egyik legértékesebb alkotásaként ismerik el.
„Giccsparádénak bélyegezték a Psychét, és én ezt sohasem tudtam kiheverni” – mondja a dokumentumfilmben szinte könnyek között, megtörten Hildebrand, akinek ez lett az utolsó mozifilmje. Még kikerült a keze elól két-három tévéjáték, aztán visszavonult, harminc éve szinte elő sem jött lakásából.
Úgy volt, a keddi díszbemutatóra sem jön el, de aztán taxiba ült, és amikor elült a premiert követp tapsvihar az Uránia Nemzeti Filmszínházban, felállt az utolsó sorban, és Konecsny Emőkétől, a film kiváló szerkesztő-vágójától támogatva felbotorkált a színpadra.
A negyedórás „standing ovation”, majd az azt követő fogadáson a beszélgetések a portréfilmben is szereplő nagy öregekkel, a 90 éves Makk Károllyal és Kovács Andrással alighanem egy lassan a történelemkönyvek lapjaira bevonuló nagy magyar filmes generáció utolsó közös eseménye volt.
