Az Óz, a nagy varázsló igazi klasszikus, rengeteg színházi és filmfeldolgozást ért meg, ezt részben Harold Arlen és E. Y. Harburg színvonalas dalainak és szövegeinek köszönheti. Marton László nagyon színes, egyéni leleményekben bővelkedő változatát hozta létre az Óznak, mind színpadtechnikailag, mind a karakterek sokféleségét tekintve bravúros megoldásokat láthatunk. Szilágyi Csenge kiválóan alakítja a tiszta szívű és önérzetes, de olykor hiszékeny Dorothyt. Mindegyik szereplő kiváló választás, a színészi játékban, énekben keresve sem igen lehetne kifogást találni.
Színpadtechnikailag és a karakterek sokféleségét tekintve is bravúros megoldásokat láthatunk – Fotó: Kurucz Árpád
A színészek olykor tánckarral kiegészülve perdülnek táncra. Szerencsére a mozgás a csillogó-villogó mesevilág ellenére sem válik manírrá, egyszerű, hiteles és a darab hangulatához illő marad. Helyenként kissé több bravúr, emelés, cigánykerék és akrobatika is belefért volna a koreográfiába a mozgásvilág színesítése érdekében, de talán a nem túl nagy színpad lehetett az oka annak, hogy Juronics Tamás visszafogottabb táncelemeket választott.
A díszlet és a jelmez igazán pompás: a tündér avagy a jóságos boszorkány úgy néz ki, ahogyan kell, királylányos ruhában, varázspálcával, koronával és göndör, szőke hajfürtökkel. A gonosz boszorkány úgyszintén; nagy orral, seprűvel, karimás, csúcsos kalappal és púppal a hátán. A bádogember, az oroszlán és a madárijesztő jelmezéről ugyanez mondható el. Nagyon örülök, hogy ezeket a klasszikus karaktereket megőrizte a jelmeztervező, Benedek Mari és a díszletkészítő, Kentaur. Csupán azt nem értem, miért adtak a tánckar tagjaira napszemüveget, ugyanis az egyáltalán nem illik a díszlet inkább klasszikus hagyományokból építkező stílusához. Mostanában persze majdnem minden kortárs előadásban találkozunk napszemüveget viselő színészekkel, legyen szó Shakespeare-ről vagy Csehovról. Természetesen van, ahol indokolt ez a kellék, de talán nem egy tündérmesevilágban. Néha az az érzésem, hogy a rendezők és jelmeztervezők attól félnek, ha nem modernizálják legalább a vizuális szimbólumok szintjén a meséket, akkor a mai gyerekek majd elunják azokat. Szerintem erről szó sincs, inkább az ügyes színészi játékon és a dramaturgián múlik a siker.
Ami azonban sokkal fontosabb, hogy világosan, logikusan kapcsolódnak össze Dorothy valós életének szereplői az Óz országában megismert varázslatos lényekkel, s így a tanulság is könnyebben olvashatóvá válik, nem vész el a történet valódi tartalma a gazdag látványelemek mellett. Ugyanis valóban nagyon látványos technikai megoldásokkal találkozhatunk, a gólyalábakon sétáló emberarcú fáktól a táncoló, mozgó házakon át egészen a videóinstallációig.
Az előadás szövege szintén nagyon választékos, színvonalas. Bár néha kétségeim támadnak afelől, hogy „a rektorátus meg a retekárus” jellegű szóvicceket a gyermekek értik-e. A mai Walt Disney-filmeken is látszik, hogy jelenleg trendinek számít a mesékbe afféle felnőttes poénokat szőni… Természetesen lehet több szintje egy történetnek, de talán az sem probléma, ha valami „csak” a gyermekeknek szól, ha nyelvi megformáltságát, megjelenített viselkedésmintázatát, mozgásvilágát stb. a rendező úgy választja meg, hogy az apróbbacskáknak is könnyen befogadható legyen, hiszen így biztosan nem okoz kisebbségi érzést és nem idegenít el. Mindez az előadás hosszára is vonatkozik. A szünettel együtt több mint két és fél órás előadás egy kisebb gyereknek megterhelő lehet, van, aki esetleg emiatt nehezebben tudja követni az eseményeket. De azt hiszem, gyermekelőadások esetén azt a színházi nyelvezetet a legnehezebb megtalálni, amely a 6-8 éves korosztályt éppúgy képes lekötni, mint a 12-14 éveset, s esetleg még a gyermeküket kísérő szülőknek is tartogat némi meglepetést.
