A nemzetváltás okai között az elvándorlás és a beolvadás ugyanolyan tényező, mint a kapcsolati hálókból való kiszakadás: az elidegenedés és a magány a többségi közösség felé irányítja az embereket. Ráadásul a környező államok nem tudják értelmezni a szórvány fogalmát sem – így a megértés, netán a jelenség kezelése szóba sem kerülhet. Mindezek ellen az egyetlen megoldás a helyi tervek és stratégiák kialakítása – hiszen minden közösség más-más erőtérben létezik.
Anya és lánya nagydobronyi otthonukban, Kárpátalja egyik legjellegzetesebb népviseletében – Fotó: MTI
Az Országgyűlés november elején november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapját a magyar szórvány napjává nyilvánította. Ebből az alkalomból a Nemzetpolitikai Kutatóintézet (NPKI) szervezésében a Kárpát-medencei szórvány helyzetéről, a lehetőségekről és a kihívásokról tartottak tudományos konferenciát a Magyarság Házában.
Kántor Zoltán, az NPKI igazgatója szerint nem elég a templom és az iskola, bár kétségtelenül kellenek és fontos sarokkövei a magyarságnak. Azonban egy jól kiépített és működőképes intézményrendszer és hálózatok kialakítása nélkül nem maradhatnak fenn a szórványközösségek. Ma a tudományos élet már nagyok sok mindent tud a szórványról, tengernyi szakirodalom és jól kigondolt stratégiák állnak rendelkezésre, ám a döntéshozók támogatása nélkül nem lehet őket megvalósítani.
A szórványlét erős tudatosságot feltételez – mivel ki kell bírni a többségi nyomást, egy ,,élő” kulturális határ részeként. Bodó Barna politológus úgy véli, hogy ki kell lépni a negatív énképből, a szórványra pedig mint értékek, sajátos jegyek és együttélési technikák hordozójára kell tekinteni. Az igazi veszély akkor kezdődik, amikor a nyelvhasználat beszorul a családi környezetbe, a többségi nyelvnek pedig megnő az értéke. Innen már csak egy lépés a többségi közösségbe való felszívódás. De a helyzet bonyolultságát tetézi, hogy van, amikor nyelvi és kulturális értelemben átlépnek a többségi oldalra, de megmarad a származástudatuk és még mobilizálhatók nemzeti ügyekben – mint George Pataki amerikai kormányzó.
A szórványkérdést jellege miatt nem lehet a decentralizációs és regionális kérdések nyelvén tárgyalni. Ez elsősorban a nemzet felelőssége, ezért nemzetpolitikai, jogi, nyelvi és intézményépítési kérdés, amit politikai, erkölcsi és anyagi értelemben támogatnia kell. Helyi elemzésekre, megoldásokra van szükség, és a lokális hálózatok kialakítására, ugyanis a szórványban élő ember egyedül van, elfárad, elidegenedik, és nem viszi tovább az identitását – ezért elengedhetetlen a helyi elitek kiképzése.
Tátrai Patrik, az MTA Földrajztudományi Intézetének munkatársa a szórvány településszerkezetét mutatta be. Ha lehatároljuk és elfogadjuk, hogy az számít szórványközösségnek, ami egy településen belül a 20 százalékos nemzetiségi arány alatt van, akkor a Kárpát-medencében 4266 településen 396 000 magyar él szórványban. De ha ebből levonjuk a mikroközösségeket – ahol legfeljebb 5 magyar él –, akkor kiderül, hogy 1840 településen 381 000 magyar él szórványban (18 százalék), a kompakt magyar tömbökön kívül pedig 592 000 fő (28 százalék). Erdélyben él a szórványmagyarság kétharmada, jelentős közösségek pedig a Vajdaságban, a Bánságban, az Őrvidéken, Horvátországban és a Muraközben vannak. Ráadásul a szórvány lényegében nagyvárosi jelenség, hiszen a szórványmagyarság háromnegyede tízezer főnél népesebb településeken él. Az jellemző rá, hogy nagyobb ütemben fogy (20-24 százalék), mint a tömbmagyarság (10 százalék). A legnagyobb csökkenést pedig (44 százalék) Szlovákiában jegyezték fel, ahol a legdurvább méretet ölti az asszimiláció, viszont ott a legkisebb az ilyen közösségek aránya.
Azok a gyermekek, akik nem anyanyelvükön tanulnak, gyengébben teljesítenek, az iskolai teljesítményt pedig a család is meghatározza, és tudnunk kell, hogy a falusi iskolák nagyobb mértékben vannak lemaradva a városiakhoz képest – mondta Papp Z. Attila, az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatója a szórványoktatásról. A kritikus pont a 8. osztály elvégzése utáni iskolaváltásban érhető tetten, hiszen a tanulók nagyon nagy része a többségi közösség nyelvén tanul tovább. A román iskolára váltó diákok száma Szeben megyében eléri a 42,9 százalékot. A megoldás: szabadidőben fejleszteni a nyelvi készségeket, ebben fontos szerepet játszanak az úgynevezett intézményesült nagymamák – akik a második generációs asszimiláns gyerekekkel anyanyelvükön beszélnek. A szórványoktatás fejlesztését a helyi közösségekkel összehangolt programként kell kidolgozni, el kell indítani a határon túli magyar pedagógusok anyaországi továbbképzését, kulturális vértezettségének erősítését, fejleszteni az infrastruktúrát és a magyar nyelvet idegen nyelvként oktatni modern eszközökkel – ez utóbbit egy jól felszerelt osztályteremben már el lehet kezdeni.
Viszont még nem kondult meg a lélekharang, és nem is fog egyhamar. Az eredményes kezdeményezések közé tartozik a Bástya Kollégium tevékenysége, amit Kerekes Zoltán vicei (Beszterce-Naszód megye) tanító mutatott be. A Bethlen melletti kis faluban 2006 óta az általános iskola fenntartására csángó kollégiumot kezdett működtetni, ahová már fele-fele arányban járnak moldvai és mezőségi nehéz sorsú és elhanyagolt gyermekek. A mostani tanévben 16 csángó és 14 mezőségi gyermek jár az iskolába, ahol intenzíven tanítják őket magyar nyelvre, irodalomra, történelemre, valamint népdalokra és néptáncra is. Elsősorban felelős embereket akarnak faragni belőlük, nagy részük tovább is tanul és – Csokonaival szólva – polgártársunk lesz.
